2011. december 24., szombat

Boldog karácsonyt mindenkinek!

          Ezüst esőben száll le a karácsony,
          a kályha zúg, a hóesés sűrű;
          a lámpafény aranylik a kalácson,
          a kocka pörg, gőzöl a tejsűrű.

          Kik messze voltak, most mind összejönnek
          a percet édes szóval ütni el,
          amíg a tél a megfagyott mezőket
          karcolja éles, kék jégkörmivel.
                             (Kosztolányi Dezső)

2011. október 21., péntek

Elkészült a doboz

Már késő este van, de elkészült a doboz, és nem bírom ki, hogy akár rosszabb fotókkal is, de ne mutassam meg.
Nagyon sokat  szöszmötöltem vele...

Bemacskásodtunk

Amikor Bogár elment, úgy éreztem, sokáig nem kell semmiféle állat-társ...
Eltelt néhány hét, és egyik nap arra lettünk figyelmesek, hogy a szomszéd melléképülete tetején, a felénk néző oldalon a csatornánál egy kismacska sipákol keservesen. Szólítgattuk, de aztán valahogy bebújt a két ház összeeresztésénél a padlásra. Aztán másnap is, és arra gondoltunk, hátha elpusztult az anyja, nincs ennivalója, és Tamás odatámasztott egy létrát, de megint elbújt a cica, de mindenesetre tettünk föl egy edénybe tejet a csatornába. Szép kis fekete-fehér foltos volt, kormos képpel, olyan mókásan szabálytalanul. Este megint sipákolt, de akkor már két kis árnyékot láttunk a tetőn. És jött a vasárnap. Viszonylag korán felkeltem, kimentem, és akkor már a másik, a tesó nyivákolt a csatornánál. Ott volt még a fal mellett a létra, odatámasztottam, úgy pizsamában felmásztam, és Marcival - mert már a kandúrbandinak van neve - rögtön összebarátkoztunk, hagyta, hogy megfogjam, és lehoztam. Vittem is be rögtön Tamásnak a zsákmányt, persze alig látott még az álomtól, de azt rögtön felfogta, hogy ez a cica nem az, akit két napja csalogatunk. Marci egy szintén fekete-fehér foltos, de szabályos arc-rajzolatú, kis hiúztekintetű, zöldszemű barátságos kiscica. Mikorra kimentünk, már a másik is újra ott volt. Tamás a felvette Marcit az egyik kezébe, a másikba egy darabka májast - a macskák elég nehezen tudnak ennek ellenállni -, és így elindult a létrán felfelé a másikért.
Bizony hiába volt már nálunk a tesó, hiába csábította az udvar, no és a májas, jó tíz percbe telt, mikorra kéznyújtásnyira ért, aztán már jöttek is lefelé...
Azóta megbarátkoztak, nőnek, csibészkednek, túl vannak a féregtelenítésen és az oltásokon is, szóval remélem minden rendben lesz velük.
Ez a fotó az első nap készült:
A másik, a foltosképű, sárgaszemű, a kíváncsibb, de félénkebb, ő kislány, és a Csuli nevet kapta. (Az anyu Julianna, és őt hívták a barátnői Csulinak lánykorában, de talán még most is egy-kettő.)
Ez már egy héttel később egy vacsorafotó:
Ezek pedig ma este, a cserépkályha mellett, nagy relaxálás közepette, Csulika a kályhapadkán,

Marci pedig a kosárban.
Mintha kicsit jól éreznék magukat...

2011. október 16., vasárnap

Mobiltokok és még valami félkész...

Gyapjúfilc, gyapjú, kis gépi- és sok kézivarrás ... aztán elkészültek ezek a mobiltokok. A hátoldal zöld filc, a belsejük fehér.

Ezenkívül még készül valami... Nem tudom, ki készített közületek gyerekkorában képeslapból dobozt. Én igen. Szép rózsás, virágos képeslapokat válogattunk, kiszabtuk a doboz oldalait duplán, és pelenka öltéssel összevarrtuk a darabokat, majd dobozzá összeállítottuk. Ehhez kaptam én újra kedvet, de nem képeslapból, hanem filcből, aminek a két rétege közé vastag kartont szabtam. A filcre szintén gyapjú virágok és levelek kerültek.
Eddig az alja és  két oldala készült el, a másik két oldalon más színű virágok lesznek, a tetején pedig több ilyen gombvirág több levélkével. Hát, majd mutatom, ha kész...

2011. szeptember 25., vasárnap

Egy kis folt, egy kis nemez

Elkészült újabb két edényfogó, mindjárt mennek a meskára.

És még a Paprika Napok másnapján kezdtem el ezt a tűnemezelt mobiltokot. A hátoldala zöld, a belseje fehér gyapjúfilc. Nehezen válok meg tőle, de ezt is felteszem a meskára, mert ha minden darabot megtartok, ami számomra kedves, akkor lassan nem férek el tőlük. Remélem, valakinek egyszer ugyanilyen kedves lesz...

2011. szeptember 16., péntek

Paprika Napok

Megkezdődtek ma délután a Paprika Napok Kalocsán. Nagy bizonytalanság után mégis lett hely, szerény árukészletemmel ki is pakoltam. Bár úgy terveztem, hogy csak szombaton vásározok (mert eddig is így volt), de azt mondták, most már pénteken délután kezdődik, és ha a többiek is kinyitnak, hogy néz ki, hogy a soron egy sátor leengedett ponyvával áll. Meggyőztek, mentem. De már itthon elterveztem, hogy ma dolgozni fogok, mert van egy régi restanciám. Még egy korábbi vásáron egy régi ismerősömnek nagyon megtetszett az egyik tűnemezelt mobiltartó. Azaz nem a tartó, csak a mintája. Mondta, hogy szedjem szét, és csináljak belőle faliképet a pici gyerekének a szobájába. Szétszedés helyett inkább ígértem egy nagyon hasonló újat. És legvégső határidőként a Paprika Napokat jelöltem meg, hogy ott majd találkozunk. Persze, hogy nem készült el mára. Így vittem a kellékeket és egész délután dolgoztam (meg beszélgettem, meg a tűnemezelést népszerűsítettem, stb.)
És már itthon csak a keretbe kellett most este beletennem. Íme:

A keret kezeletlen fa, ezért kicsit áttöröltem méhviasszal. Szerintem egész jó lett.
De holnap mit fogok csinálni egész nap?...

2011. szeptember 4., vasárnap

Párna

Amikor még csak a fejemben volt meg, sokkal szebb volt :-))
Még valamikor tavasszal láttam meg egy turkában egy klassz bordómintás lenes blúzt. Már akkor elképzeltem egy párnát belőle. Aztán rakosgattam, rakosgattam, igazán egy anyagpárosítással sem tetszett, de végül ez lett belőle.


2011. szeptember 3., szombat

Edényfogók

Készítettem néhány edényfogót, van egy halom kiszabva is, meg félkészen, ugyanis közelegnek a kalocsai Paprika Napok, amin évek óta ottvagyunk. nem tudom, mi lesz az idén, mert új helyszínen lesz és új szervezésben, aki eddig hívott meg minket, már nem szervezi, akihez irányítottak, az csak a nem kalocsai kézműveseket szervezi, aki kalocsait megjelölt, az nem is tud róla, szóval elég képlékeny a dolog. Nem tudom, hogy most akkor igyekezzek megvarrni a sok félkész dolgot, vagy nyugodtan foglalkozzak az itthoni teendőkkel.
Remélem, hamarosan eldől. Egy biztos: ha helypénzes lesz, és annyi, amennyit mondanak, akkor maradtam itthon, mert annyit nem lehet kihozni a napból.
De azért varrogatok, hátha mégis...

Az édes tyúkocska mintáját egy norvég lapon, a Mitt lappeliv - en találtam számos másik táraságában, és teljesen beleszerettem.

2011. augusztus 21., vasárnap

Bogár elment...

A kedves, a játékos, a hű barát, a családtag, a jó házőrző, a szőrgombócfejű nincs többé...

Nem is tudok erről többet írni, annyira fáj...
Csak még néhány kép, bár az együtt töltött több mint 15 év emlékét belül őrzöm...


2011. július 17., vasárnap

Gyerekkorom kedvencei - bejegyzés Marlen biztatására

Marlen játékra hívott:
„Gyűjtsük össze gyermekkorunk kedves ételeit, sütijeit blogunkon! Bizonyára mindenkinek vannak kedvencei, melyekhez akár kedves történetek is fűződnek. Emellett persze akadnak olyan ételek is, amiket valamiért nagyon nem kedveltünk. A számot tekintve nincs szabály, mindenki annyi ételt sorol fel, amennyihez kedve van. Így jobban megismerhetjük egymás ízvilágát és egy kicsit nosztalgiázhatunk is.
Egy bloggernek 5 másikat kell meghívnia a játékra!”


Már reggel olvastam a felkérést, de az ember lányának végig kell gondolnia, hogy egy ilyen fontos kérdésre mit is válaszol. Meg aztán a gyerekkor is kissé régen volt...
1. Piros-zsíros kenyér: disznótorkor, amikor az esti vacsorához a jó munka végeztével összeült a család, nálunk hagyományosan töltött káposzta és nagy tepsi sült hurka-kolbász volt. (Megjegyzem: nagyon hiányzott ez már akkor, egész nap zsíros kaja, mindenki fáradt, és a vacsorára általában este 8 körül került sor.) Azt a zsírt hívtam én piros zsírnak, ami a hurka-kolbász után maradt a tepsiben. Anyu azt beleöntötte egy porcelánedénybe, és sokáig lehetett enni friss kenyérre vagy a sparhelt lapján sütött pirítósra kenve.


2. Füstölt kolbász a családi recept szerint. A mai napig e szerint készítjük a családban a kolbászt, igaz, már régen nincs disznótor, de azért a hentestől veszünk húst, és december végén-január elején elkészítjük az éves kolbászadagot. Gyerekkoromban még nádtetős háza volt a szüleimnek, a nádtető alatt a padláson volt egy vékony lécekből készített elkülönített kuszli, ahova a füstölés után került a húsáru, sonka, szalonna, kolbász. Hogy a macska ne férjen hozzá. És a mi kezünk ügyében se legyen. Mert hát több nap, mint kolbász - mondta mindig anyu. Mi azért a bátyámmal föl-föl látogattunk a padlásra, megnézni, hogy nem esett-e bajuk a kolbászoknak... és nem tudtuk, hogy anyu honnan tudja, hogy vágtunk egy-egy szeletet a szalámiból, míg egyszer kibökte, hogy amikor ő szel belőle, a végén a vágási felületet mindig megkarcolja a késsel. És amikor ment legközelebb, rövidebb is volt a kolbász, és a vonal sem volt rajta...


3. Héthuszas, zölddobozos különleges vagdalthús. Most biztos sokan megrökönyödnek. Bizony, én azt nagyon szerettem. Hét húsz volt egy kenyér, és annyi a vagdalthús is. Főleg tavasszal, friss kenyérrel, zöldpaprikával... de ha nem volt kenyér, se zöldpaprika, akkor is jó volt az, dobozból, bicskával... (hű, hogy miket elárul magáról az ember ennyi év után)

4. A szomszédban volt a Tarczaléknak kemencéje. Amikor kenyeret sütöttek - mi is vittünk át néha -, akkor a kimaradó kenyértésztából kis cipót formáltak, a közepébe egy darab vékonykolbász került. Megsült, megkaptuk, hmmmm... nagyon finom volt.

5. Tavasz végén, nyár elején, amikor már vágni lehetett az idei csirkékből, a rántott csirke, annak is az alsó combja, és a szárny, amit anyu úgy készített, hogy az egyikbe belefogatta a májat, a másikba a zúzát. A májas volt a kedvencem. Azért az idei csirkéből készült pörköltet sem utasítottam vissza, de a nokedlit azt nem szerettem. Amikor már volt csiga- és orsótészta, azzal igen, de a nokedli és én nem barátkoztunk össze, akármilyen apróra is készítette anyu, attól meg akartam fulladni...

6. Lágy krumplipüré kemény főtt tojással.
Lehet feltűnt már, hogy nincs édesség eddig a leírásban. Nem véletlen. Nem emlékszem, hogy gyerekkoromban bármilyen édességet szerettem volna. A december eleji csokimikulások megérték a húsvétot, azt is beletettem az elkészített fészekbe, ha csak a bátyám addig nem ette meg őket, mert tőlem aztán évszámra ott lehettek. Három fő dolog, amin kb. 18 éves koromig elvoltam: a krumpli, a tojás és a hús. Minden formában és minden mennyiségben. Gyakorlatilag ha nagyon kisarkítom a dolgokat, én szinte semmi mást nem ettem meg felnőtt koromig, mint ezt a három dolgot. Volt, hogy hetekig elvoltam rántottán, főtt tojáson, krumplin. Gyümölcsöt alig, zöldséget nem ettem és levest is csak heti egy-kétszer, és pár kanállal, de abból is gondosan kihalásztam minden nem oda való darabos dolgot: répát, zöldséget, miegymást. Eleinte nagy veszekedések voltak, egyszer apu belémerőltette a borsólevest (nem sokáig volt belül), aztán egy idő után belefáradtak, és hagyták, egyek az ebédből azt, amit szeretek.
Ha most olvassa ezt egy táplálkozási tanácsadó szakember, és a szívéhez kap a hús és a tojás miatt, rögtön megnyugtatom: az évtizedekig fogyasztott (szerintem többezer) tojás ellenére a koleszterinszintem és a vérzsírszintem a minimumon van, legalábbis ott volt még néhány éve, ugyanis a háziorvosommal is vagy öt éve találkoztam utoljára...

Visszatérve még a gyerekkorra és a kedvencekre.
A cseresznye. Nagyon, nagyon. Nekünk nem volt, de a szomszéd Nelli (aki egy évvel volt idősebb, mint én) nagymamájának a kertjében volt egy nagy cseresznyefa. Korai cseresznye volt, és alig vártam, hogy a Nelli hívjon, hogy menjünk az Ács mama kertjébe...

És még valami. Kint játszottunk esténként az utcán. Tollasoztunk, bújócskáztunk az utcabeliekkel, labdáztunk, vagy csak ültünk az árokparton és beszélgettünk. És ott az árokparton volt egy növény, a papsajt. Kis kerek tartókban érlelte a magját, ami - kibontva a kis zöld tokból - még nem éretten fehér volt, roppanós, kicsit a barackmagra emlékeztetett. Ezt szedtük és ettük, persze, ha anyu nem látta, mert ha igen, akkor volt haddelhadd: "hogy a rendes étel nem kell, hanem az útszélről fölszedett gyom, amit lep...-nak a kutyák, macskák..."
Lehet, volt igazság benne, de én akkor is nagyon szerettem.
Hát, ma ennyi jutott eszembe a gyerekkori ételekről, kedvencekről.
Ha elfogadják, én továbbadnám: Limarának, Diának, Kiserinek, Nellinek és Colette-nek.

Tűzés, tűzés...

Elkészült az újabb kis takaró, 78x90-es. Újabb jó kis játék volt a tűzés gyakorlására.

Nem terveztem előre, középről elkezdtem, aztán ami eszembe jutott.

Remélem, egyszer egy "kisember" jókat fog aludni alatta, vagy játszani rajta.

2011. július 2., szombat

Takarót varrtam

Már nagyon régen volt, hogy utoljára nagyobb darab varrásába fogtam. Mert jó volt, hogy abban a pici időben, amit mostanában varrással tudtam tölteni, végeredmény is született, kész mű, aminek örülni lehetett.
Azonban a múltkori anyagpakolás, átköltöztetés, selejtezés során újra előkerültek olyan régi anyagdarabok, amik beindították a fantáziám, és mégiscsak nekifogtam egy takarónak. No nem dupla franciaágyra valónak, először csak egy olyannak, ami alá egy kisgyerek elfér. Így született meg ez a 75x90-es takaró.
Nagyon sokat elszuttyogtam a tűzéssel, de nagyon élveztem.
És még a hátoldala is egész tűrhetően sikerült, egy-két kisebb ránc van csak rajta.
Mikor még csak a négyzetek voltak összevarrva és a kék széle, igazán nem is tetszett, aztán gondoltam, tűzéssel fel lehetne dobni. Elkezdtem böngészni a netet tűzésminták után, hátha találok valami jó ötletet, és akkor ráakadtam a Tűzés bibliájára. Itt találtam egy-két jó mintát, melynek alapján kitaláltam ennek a kis takarónak a tűzését. Nagyon feldobta ezeket az egyébként igen jelentéktelen anyagokat.

2011. június 17., péntek

Farmer kalocsai mintával

Csak nemrégiben olvastam a neten, hogy van egy cég, akik farmernadrágokra, farmerdzsekikre, ingekre, bikinikre (!) stb. kalocsai mintát varrnak, és eszméletlen pénzért árulják. Pl. egy farmer, melynek elöl a combrészén nem is túl nagy minta van, az közel harmincezer Ft! Nem márkás farmer, nem akarok látatlanban bírálni, de ahogy néztem, lehet akár kétezer forintos kínai is. (Nem olyan rossz az, nem azért írtam, csak az ára miatt...)
Aztán láttam porcelán övcsatot férfiaknak szép, színes kalocsai mintával (azért ez nálam egy bizonyos határt súrol), és alig akartam elhinni, hogy ezek itt készülnek a helyi paprikavárosi manufaktúrában.
Azt mondják, az idő mindent megszépít. Boldog gimnazista koromban az anyu a népművészeti szövetkezetnél bedolgozott, azaz kalocsait varrt itthon. És bizony, mikor közeledett a munka leadásának napja, hát bizony sokszor be kellett segítenem. Ne vessen rám követ senki, de akkor nagyon utáltam a kalocsait... úgy, ahogy volt...
De a kezemben benne maradtak a fogások, a szememben és a fejemben pedig az, hogy milyen is az igazi kalocsai. Milyen volt a 19.századi, szállásokról elindult ősi motívumkincs, és milyennek kell lennie a szín- és formahelyes legifjabb mintájának - amit a nagyközönség kalocsainak ismer -, a "cifrapamukosnak".
Jópár levelet írtam a meskán is olyan alkotóknak, akik kalocsai mintaként tüntettek fel olyat, aminek köze nincs hozzá. Ugyanis azért, mert diákkoromban a kötelesség miatt nem szerettem, azért még elkötelezett vagyok az iránt, hogy aki meg akarja ismerni a kalocsait, annak ne téveszméi legyenek róla.
Miután Dia oldalán is láttam, hogy ő is mostanában elővette a hazai motívumot, gondoltam, rajzolok már én is egy kalocsai csokrot, és kivarrom a most divatos farmervászonra.
Alapanyagként előkerült a rongyoszsákból egy régi farmering, aztán egy illanófilc, aztán pedig anyu szekrényének a mélyéről az autentikus hímzőfonal. Mert tudtátok, hogy pl. nem mindegy, hogy a használt kétféle zöld milyen zöld, és hogy a szár mindig sötétzöld, aztán az egyes levél mindig világos, és az osztott levélnek mindig az a fele a sötét, amelyik fölülről hajlik? Hogy a lila árvácska alsó szirmai mindig a világosabb lilák és a fölsők a sötétek, és még sorolhatnám, amitől a kalocsai igazi kalocsai lesz.
A mai eredmény:
Úgy harminc éve, hogy nem rajzoltam és nem hímeztem kalocsait. Érdekességnek, kis ujjgyakorlatnak nem volt rossz.

2011. június 5., vasárnap

Itt volt a Kék Madár

Hát szinte hihetetlen: 19. éve, hogy így június első hetében szárnyra kap Kalocsán a Kék Madár.
Pénteken volt a megnyitó, festmény aukcióval. A Kék Madár Alapítvány a beteg gyerekek megsegítésére jött létre. Betegek, esetleg ilyen-olyan fogyatékkal élők, tehát hátrányos helyzetűek. És az idén nekik egy olyan csoport ajánlott fel segítséget, akik maguk is igazán rászorulnának a segítségre, mégis adni szerettek volna. Berettyóújfalui kistérség mélyszegénységben élő gyerekei, sokan szinte a nyomor szélén. Itt működik az Igazgyöngy Alapítvány, melynek fő feladata a tehetséggondozás egy alapfokú művészeti iskola működtetése útján. Ők ajánlottak fel közel 50 gyerekrajzot-festményt, tűzzománcot, hogy az értük befolyt pénz a Kék Madár Alapítvány céljait segítse. De ne gondoljatok ám valami ákombákom gyerekrajzokra. Igazi, kész művészeti alkotások 8-14 éves gyerekektől!

Én ezt vettem:
És a kiállítás bezárása után boldog tulajdonosa leszek. Ugye milyen kedves és szép?
Aztán szombaton és vasárnap volt a vásár. Szerencsére nem esett, nagyon meleg volt és elfáradtam.
Mint vásár, bevétel szempontjából közelít a nullához - alulról... Mondhatni, mínuszos volt a dolog...
De az érzés... Kedves emberek között lehettem két napig, megismertem néhány fantasztikus alkotót, a Játék Céh néhány tagját, Klárát, Julit és Gabit. Csak csodálni tudtam a vásárra hozott dolgaikat, valami gyönyörűségesek voltak...
 Ez volt a stand.
A vásár végén pedig elcseréltem a gyönyörűséges zöld-fekete-ezüst peyote-fűzésű széles aztékmintás karkötőmet egy kosra (Hellenbach Gabi iparművész tervezése és készítése), ami natúr lenvászonból van, fagombokkal szerelt, és olyan kedves-aranyos, hogy azt hiszem, jó cserét csináltam. Gabi örült nagyon a karkötőnek, én a kosnak, szóval mindenki elégedett volt...
Elnézést a kép minőségéért, de fáradt is vagyok, este is van, szóval ennél jobbat nem tudtam készíteni.
Nektek hogy tetszik? Én bele vagyok szerelmesedve!
Amit pedig varrtam a kézművesvásárra, az előbb feltettem a meskára, majd ott megleli minden holmi a maga gazdáját.
Azért még mutatok valamit, amit már nagyon rég nem varrtam, egy táskát. Elkészült a napraforgós sorozat táskája is. És van egy félkész kistakaró is, de azt még nem mutatom.

2011. május 22., vasárnap

Rendelésre készült...

ez a kis tartóka - mobilnak, mpakárhánynak, esetleg iPodnak.

Egy más mintával készült tesója elkelt a meskán, a vevő kívánsága az volt, hogy szeretne még egyet, és hogy népitáncos kislánynak lesz. Talán már holnap utazik a megrendelőhöz, és remélem, akinek szánják, annak tetszeni fog.
És hogy ki ne jöjjek a gyakorlatból, napraforgókat varrtam, de most ilyen új fazonú neszesszerekre. Szeretem ezt a mintát, mindig napsütést hoz a varrósarokba (bár most délután esett).

A második fotót csak azért tettem föl, mert azon látszik a halványsárga anyag szép mintája is.

2011. május 17., kedd

Madaras zsepitartók

Csak jönnek a madarak, jönnek, hol kulcstartóra szállnak, hol zsepitartóra...

2011. május 14., szombat

Kulcstartók és újabb tartókák

A heti új neszesszereken kívül már olyan régen nem töltöttem fel a meskára semmit, hogy csoda, hogy még valaki betéved a boltomba. Mégis megtörtént. Egy tavaly varrt kulcstartóm még ott árválkodott a virtuális polcon a kongó boltban, ez tetszett meg valakinek, és rendelt hozzá hasonló hármat (gondolom, valami ovis, vagy iskolás tanévzáróra). Elkészültek, már el is vitték őket.

És ha már ilyeneket varrtam, elővettem újra a kékfestőt, és valahogy a Kék Madár fesztiválra készülődés hangulatában varrtam egy újat, egy lélekmadaras kulcstartót.

Olyan pici darabokból van a farka és a szárnya, hogy csak csipesszel tudtam megfogni és a helyére illeszteni a varrás előtt. De nekem nagyon tetszik.
Aztán jött még két tartóka.
Végre sikerült franciacsomót csinálnom, amit eddig valahogy sosem. Vagy kibomlott, vagy úgy összecsomósodott, hogy az nem franciacsomó volt, hanem gubanc. De most megvilágosodtam, és végre már rájöttem, hogyan kell.
A másik pedig a régi gyöngyösvirágos, csak kicsit más formában.

2011. május 10., kedd

Neszesszerek - új formában

Régóta szerettem volna kipróbálni ennek a formájú neszesszernek a varrását, most eljött ennek is az ideje. Sokkal egyszerűbb a cipzár belevarrása, mint a gömbölyített formájú, ferdepánttal szegett társáé. Úgyhogy, most ennél maradok kicsit, és készítek tolltartót, szemüvegtokot is ezzel a módszerrel.


A díszítése a zöldnek kicsit "Colettes", hiszen fonalvirágot tettem rá, de megtetszett a minta és a technika, és ki akartam próbálni. És ugyanilyen fonalvirággal egy kulcstartó is készült.

Azért az ötletadóé sokkal szebb és egyenletesebb, de azért így elsőre a végeredménnyel a neszesszeren is, és a kulcstartón is alapvetően elégedett vagyok.

2011. május 4., szerda

Elkészült a könyv

Végre leírhatom ezt is: elkészült a könyv. A szerző éppen tegnap délután telefonált, érdeklődött, hogy áll a munka, és neki is csak annyit mondtam: "most olyat mondok, amit még nem hallott tőlem, készüljön föl rá, és rövid leszek: kész van!

Örömét még azzal fokoztam, hogy délután egy garnitúrát összeszalagoztam, és hazafelé menet a teraszán békésen álldogáló tanárt megleptem az első példánnyal - már hogy el is higgye a hallottakat.
És mostanában nem vállalok újabb könyvet... legalább egy hétig :-))

2011. május 1., vasárnap

Egy jeles nap

Ma Anyák Napja volt. Ugyan ez is jeles nap, de én ennek kapcsán egy múlt heti jeles napról írok most.
Anyu múlt pénteken volt 80 éves. És sikerült úgy megszervezni, hogy számos meglepetés érte.
Pár hete utcabéli lánykori barátnéja töltötte szintén a nyolcvanat. Ott nagy a család, három gyerek, számtalan unoka, és állandó jövés-menés van a portájukon. Szóval, ők bográcsos főzőcskét szerveztek a mamának, kapott ajándékokat, összejött a család és még egy hatalmas virágkosarat is kapott az ünnepelt nyolcvan szál gerberából.
Láttam anyun, hogy örült a barátnéja örömének, és nem mondta ugyan, de nagyon szerette volna, ha ő is valami ilyesfajta ünneplésben részesül. Abból is gondoltam, hogy hetente többször elsorolta, hogy "milyen szép volt a Csöpike virága, és mennyien voltak", aztán kis idő múlva, hogy "nem kell ám kislányom nekem semmit se hoznotok". Hát, gondoltam, kicsit megviccelem.
Egész héten estig dolgoztunk, nagyon sok volt a munka, és igyekeztem, hogy esetleg a pénteket szabaddá tudjam tenni. Persze esténként mindig arról beszéltünk, hogy nem nagyon tudok a húsvétra se előkészülni, jó lesz, ha meg tudok főzni, és persze hallgattunk a születésnapról. Amikor már biztos volt, hogy pénteken nem megyek dolgozni, akkor foglaltattam egy helyet egy ismerős étteremben és elkezdtünk szervezni. Anyu akkor már láthatóan nyűgös volt, hogy legalább hozzak kis süteményt, ha átjönnek a szomszédok, meg tudja kínálni őket, és rá volt írna az arcára, hogy "mert velem a kutya se törődik".


Csütörtök estefelé a munka után szokás szerint megérkeztünk anyuékhoz. Apu kérte, hogy vegyek az ő nevében 8 szál gerberát, ezt vittük is, és mivel anyu már napok óta muskátliért esdekelt, hogy ültetne a ház elé, így kapott akkor este tőlünk három tő szép muskátlit, és meg is köszöntöttük a nagy nap előestéjén. És csak úgy mellékesen megjegyeztem, hogy holnap ne főzzön, mert elmegyünk ebédelni. Mivel nagyon kíváncsi volt, azt még elmondtam, hogy hova, de igyekeztem egy szimpla ebédnek feltüntetni.
Aztán eljött a péntek. Délelőtt vittem neki egy csokor gyöngyvirágot a kertemből, újabb köszöntés, hitette, hogy ezzel aztán már tényleg letudva a virág része az ünnepnek. Délután háromnegyed egyre aztán megérkeztünk az étterembe. Ahogy kértem, a hátsó részben volt megterítve az ünnepi asztal, virágcsokorral, gyertyával. Láttam, hogy anyu nagyon örült. Még a pincér is megköszöntötte érkezéskor, aztán, mint jeles ünnepen egy étteremben szokás: először likőr, majd finom leves - szép lassan, ráérősen -, még finomabb frissensültek, közben beszélgetés. Ekkor már Tamással mi is nézegettük az óránkat, érkezni kellett a következő meglepetésnek... és akkor a bejárat felől valami hegedűmuzsika hallatszott...
Anyu kérdezte is, hogy mi ez a zene - ő persze háttal ült -, én meg mondtam: biztos a rádióban új műsor van...
Amikor már csak néhány méterre volt a hegedűszó, akkor már anyu is hátranézett: kedves, drága barátom érkezett a hegedűjével, és húzta anyunak a barna kislányról, meg a legjobb édesanyáról és a piros rózsák beszélgetéséről... Úgy láttam, mintha valami sírás is történt volna a meghatottságtól... Aztán, mikor Zsiga frissebbet húzott, még föl is kértem táncolni. Nem volt ellenére, bár csalt, csak egy helyben mozgatta jobbra-balra magát, de a zsűri elfogadta azért csárdásnak a produkciót.
Amíg a prímás és a többiek pihentek, mintha csak a mosdóba mennék, indultam a következő 'lepetésért. A néhány háznyira lévő cukrászdában elkészült a gyönyörű ünnepi zsúrtorta, gyertyával, rózsadísszel. Beadtam hátul a söntésbe, és miután megint teljesen közömbös arccal leültem az asztalhoz, érkezett a pincér tortástól, közben meggyújtotta rajta a kis tűzijátékot. Anyu csak nézett, egyik ámulatból esett a másikba. Ettünk a finom tortából, nevetgéltünk, beszélgettünk, aztán lassan hazaindultunk... egy kis kitérővel. Még volt egy kis dolgom a virágosnál. Arra hivatkoztam, hogy tegnap nem fizettem kis a muskátlit, még rendezni kell a számlát, de egy perc az egész... és úgy álltam be az autóval, hogy megint háttal legyenek a bejáratnak. A Tamás dolga volt, hogy lefoglalja addig őket. Elrejtettem a 'valamit' a csomagtartóba és irány haza. Aztán hazaérve, amikor már úgy gondolták, hogy vége a napnak, akkor bevittük a nyolcvan szál rózsából készített virágkosarat...
Hát így telt el ez a jeles nap. Tele meglepetéssel, és anyu úgy érezte, az egész világ körülötte forog, mindenki őt ünnepli, és azóta is szinte minden nap elmondja: nagyon szép nap volt, nagyon boldog voltam...
Én is, hogy sikerült úgy megszervezni ezt a napot, hogy minden benne legyen, amit szeretett volna, amit elmesélhet a szomszédoknak, amire sokáig emlékezhet.
Mondtam is neki, hogy ne reménykedjen, minden évben nem szervezünk ilyet, legközelebb a kilencvenediken lesz ilyen felhajtás, úgyhogy addig várjon türelmesen...

Egy ferdeorrú maci és némi gyöngyhorgolás

Ma végre le tudok ülni egy kicsit blogot írni. Már megint eltelt egy hónap, és nem született új bejegyzés. Foltvarrással, nemezeléssel és gyöngyözéssel kapcsolatban nem is igen tudtam volna mit írni, hiszen csak fejben fogalmazódnak új dolgok. Mindössze ez a ferdeorrú kismackó kulcstartó született, mintegy ujjgyakorlatként.


Múlt hét végén lettem kész egy főiskolai filozófia tanár háromkötetes könyvével, ami összesen közel 850 oldal, ebből több mint ötszáz oldalon levéltári dokumentum fénymásolat volt, amelyek közül csak egy-kettő volt alkalmas arra, hogy változatlan formában használjam fel, a többit egyenként meg kellett igazítani, vágni, javítani, szóval megdolgoztam vele, de a végeredménnyel elégedett vagyok - és akik ismernek, tudják, ez mit jelent. Még a körbevágás van hátra, aztán kap a három kötet együtt egy papírszalagot (ha kész lesz teljesen, akkor teszek fel fotót), és mehet a könyvbemutatóra. Szóval, ezzel (és még néhány kisebb kiadvánnyal, valamint a rendes polgári munkámmal) dolgoztam idáig, hétvégéken is, és sokszor hétközben éjjelekig.
Tegnap viszont eljutottam Pestre, a Gyöngytyúktanyára, ahol Dóritól tanultam a gyöngyhorgolás fortélyait. Azt hittem, ma már egy kész karkötőt mutathatok, de sajnos nem. Nem olyan egyszerű, mint amilyennek gondoltam, az első három-négy sort négyszer fejtettem vissza, aztán ahogy haladtam, pár soronként újabb hiba, és újabb fejtés, és milyen érdekes, visszafelé sokkal könnyebben és gyorsabban ment...
Úgyhogy egy kb. 5 cm-es mintával jöttem haza, némi gyönggyel, és sok tudással :-))
Itthon folytatás következik, remélem, lesz mit mutatnom.

2011. március 7., hétfő

Ürül a fiók

Az a bizonyos fiók, ahova elsüllyesztettem októberben a félkész, vagy csak kiszabott dolgokat.


A kék neszesszer ismerős lehet, csak akkor világoskék selyem volt a szegőpánt, most sötétkék mikrokord.  Szerintem így szebb lett, és kapott a cipzárra egy kis selyemszalagot, a végén sötétkék filc tulipánnal.
A másik egy csigás zsepitartó.
 Még sosem varrtam csigát. Egyszer csak jött az ötlet. Talán az elkészülés sebessége ihletett...?

2011. február 20., vasárnap

Napraforgószüret

Biztos, voltatok már úgy, hogy egyszerűen nincs idő a munkahelyi munkán és az otthoni kötelezőn kívül másra. Aztán, amikor lenne egy kicsi, egyszerűen nem tudok hozzáfogni semmihez. Most ezt az időszakot élem. Egy csomó ötlet születik  bennem, de egyelőre megmarad a gondolat szintjén. A régi dolgokhoz nincs kedvem, az újakhoz erőm... De most hétvégén azért összeszedtem magam, és az október közepe óta a fiók mélyén lapuló kiszabott vagy félkész dolgok közül a napraforgósokat befejeztem. Négy szatyor és egy kis zsepitartó.
Ezeket még a keceli év végi vásárra szerettem volna vinni. Ujjgyakorlatnak jó volt. Hogy egyáltalán újra odaültem a varrógépemhez. Nem is volt olyan nehéz. És még van néhány holmi a fiók mélyén, amit be kellene fejezni. Hogy adjanak helyet az újaknak. A fejemben is...

2011. február 4., péntek

Eltelt egy hónap

Picit ugyan engedett a fagy - ezzel kezdtem legutóbbi bejegyzésem úgy egy hónapja. Ez most is aktuális, minek is írtam volna azóta bármit is... :-))
Köszönöm az érdeklődést, jól vagyok, vagyunk, csak sajnos a kötelező munkáimból ki sem látszom. Így blogírásra, a kedvenc blogok olvasására, varrásra, gyapjúval való szöszmötölésre nemigen van idő. Nehezen indult az év a munkahelyen, a sportszerkesztőnk másik laphoz ment dolgozni, így míg újra fel nem épül a rendszer, hogy már szinte magától jönnek hétről hétre a hírek, fotók, addig sajnos nekem is sportszerkesztővé kellett válnom. Aztán ebből adódtak érdekes helyzetek. Például egy sedülő kézimeccs volt Kalocsán, amire elmentem fotózni, hogy majd utána az edzővel beszélek, ő pedig majd elmondja szakszerűen, hogy mi is történt a meccsen. Mert tőlem lehettek volna csapatonként akár tizenöten is a pályán, akkor se veszem észre, hogy ez szabálytalan... Szóval, küldte az edző emailen a szakszöveget, én pedig az újságba mellé tettem egy fotót, aztán megdicsértek, hogy milyen ügyes vagyok, mert az edző a nyitott védekezésről beszélt, én pedig egy olyan fotót tettem a cikkhez, amin pont ez volt. Hát ez a tipikus "vaktyúk is talál szemet..." eset. Született tehetség vagyok... Igaz, egy másik alkalommal, amikor egy focicsapat edzőjével beszéltem, bevallottam a hiányosságaim. Mondtam neki, hogy lelkesedésem határtalan, tudásom korlátozott, így nézze el, ha valami hülyeséget kérdezek, de lássa be, ő nem tudja, mi az a didó rendszerű tipométer, én pedig nem vagyok tisztában azzal, hogy mi az az alapszakasz, és mi a rájátszás, de nagyon kíváncsi vagyok rá, és segítsen nekem eligazodni ebben. Eddig még mindenki nagyon segítőkész volt. De ehhez sokszor hétvégén is menni kell fotózni és anyagot gyűjteni, és hétközben is nagyon-nagyon sok munka van. Így tellenek mostanában a napok.
Aztán anyu most kórházban van, szerencsére nincs különösebb baj, de gondolhatjátok, hogy mekkorára ugrott össze gyomrom, amikor a háziorvos modta, hogy csak be kell mennie, mert fulladt anyu, és nagyon szapora volt a pulzusa. Tudtuk, hogy a rossz keringés miatt felgyűlhetett a víz valahol, és a kétnaponkénti vízhajtó tabletta ezzel nem birkózott meg, a háziorvosunk pedig a vénás vízhajtó injekcióval... Ugyanis ő ilyet nem ad be, inkább menjen a beteg a kórházba. Anyuval beért a mentő szedán délután fél egykor, nemsokára én is ott voltam, megnéztem jól magamnak az orvost, aki kezelni fogja, és főleg a nővéreket. Az egyik az volt, aki októberben először lekötötte a kezét, úgyhogy mondtam anyunak, lehetőleg ne kérjen tőle semmit, és ne is szóljon hozzá, mert ez a nővér volt, akinek először leordítottam a fejét az ősszel...  Meg mertem volna esküdni, hogy a kórházi megfigyelés abból áll majd, hogy beteszik egy sarokba, aztán ha csak nem panaszkodik valamire, felé se néznek napokig. Ha nem hal meg a beteg, akkor hazamehet, ha rosszul van, akkor beavatkoznak, egyébként a kutyát nem érdekli, hogy minek is van ott bent - sajnos ezek a tapasztalataim. Aztán az is lehet, hogy nagyon emlékeztek anyura, meg rám, meg a cirkuszokra, meg a névre, mert nagyon Zs... nénizték, dicsérték, hogy milyen jól néz ki. Ami igaz is. Múlt héten elvittem fodrászhoz. Nem nagyon volt kedve, de bejelentettem kedvenc udvari figarómhoz, aki a földkerekség legügyesebb fodrásza - nekem legalábbis. Szóval, bevittem anyut hozzá, bármennyire is fanyalgott, és nincskedvemezett. A Mariann pedig vágott neki egy szuper kis rövid fiús frizurát. Szóval, tegnap, amikor bementem anyuhoz délután, ült az ágyban, fölpócolva a párna, orrán szemüveg, rajta kis csinos világoskék hálóing, és éppen egy regényt olvasott. Jó volt ránézni. Szerettem volna, ha benyit az a pszichiáter doktornő, aki azt mondta, amikor anyu pelenkásan, egy hátragombolt férfi pizsamakabátban, homlokán kötéssel összevissza morgott a kérdéseire, hogy ne is számítsunk javulásra, ettől már csak rosszabb lesz, mert ilyen az öregkori demencia, szóval szerettem volna látni az arcát, de talán inkább a gondolatait. Na de már nem is akarom emlegetni azt a rémtörténetet. Most anyut alaposan megvizsgálták (röntgen, ultrahang, amit már nem is szoktak pazarolni egy nekimármindegy nyolcvanévesre - sajnos a tapasztalat miatt vagyok ilyen morbid és kissé cinikus), injekcióban kap vízhajtót, már nem is fullad, talán hétfőn hozhatom is haza. Iszik, eszik rendesen, ha látta volna valaki, hogy tüntetett el ma ez a kicsi asszony egy hatalmas pizzaszeletet, hát csodálkozott volna.
Szóval összességében jól vagyunk, hiányzik a kézműves kikapcsolódás, de most jópár cikket írtam a szerkesztés mellett, és ez is jó volt. Hogy is mondják? Az ember találja meg az örömet és a jót mindig abban, amit éppen csinál. És akkor könnyebb lesz minden.

2011. január 2., vasárnap

Tavasz

Picit ugyan engedett a fagy, de egész nap inkább olyan ködös-szomorkás idő volt, szóval semmi nem idézte a tavaszt, mégis újra ilyen tavaszi hangulatot nemezeltem. Mérete: 5x8 cm. Hát, elszöszmötöltem vele egy ideig...

2011. január 1., szombat

Újévi köszöntő

Kányádi Sándor:
Csendes pohárköszöntő újév reggelén

Nem kívánok senkinek se
különösebben nagy dolgot.
Mindenki, amennyire tud,
legyen boldog.
Érje el, ki mit szeretne,
s ha elérte, többre vágyjon,
s megint többre. Tiszta szívből
ezt kívánom.
Szaporodjon ez az ország
Emberségbe’, hitbe’, kedvbe’,
s ki honnan jött, soha soha
ne feledje.
Mert míg tudod, ki vagy, mért vagy,
vissza nem fognak a kátyúk…
A többit majd apródonként
megcsináljuk.
Végül pedig azt kívánom,
legyen béke. –
Gyönyörködjünk még sokáig
a lehulló hópihékbe’!

(A kép Oláh Gusztáv díszletterve 1927-ből az Operaházban rendezett Diótörőhöz)