2010. november 20., szombat

Új fejezet kezdődött

Hol is hagytam abba? Igen, már tudom. Szombaton menetünk, semmi változás. Kértünk egy kerekesszéket, értetlenül nézett ránk az ápolónő. Anyu fel sem nyitotta a szemét. Felültettük, és mondtuk neki: megyünk csavarogni. Kinyitotta a szemeit. Beleültettük a székbe, szépen megfésültem, ráterítettük a köntösét, vittem egy csinos kendőt, azt a nyakába kötöttem, és mondtam neki: ne kacérkodjon, ha a férfibetegek szobája előtt megyünk el. Akkor már egész élénk volt, és amikor elindultunk az ajtó felé, szinte a nyakát nyújtotta, hogy mit fog látni az ajtón túl. Vagy egy órát kocsikáztunk a folyosókon, találtunk egy helyet, ahol alacsony volt az ablak, és kilátott az utcára. Nézelődött, néha morgott valamit, nem nagyon lehetett érteni. Folyamatosan beszéltem hozzá, hogy milyen az idő kint, mi történt otthon, és ilyesfélét. Tamás elolvastatta vele az egyik ajtófeliratot. Nagyon halkan, de érthetően mondta: Vetkőzőfülke. A másik ajtón már egyébként is hiányos volt a felirat, én pedig még egy kicsit módosítottam rajta egy ékezet áthelyezésével. Nézte, mit csinálok, mutattam neki, hogy na most ezt is olvassa el. Nézte egy ideig, nézte, aztán elmosolyodott, és az volt a szemében: Enikém, mindig bohóckodsz! Értette, hogy a vetkőzőből vétkező lett! Tudtam, tudtam, hogy akármit mond a sok okos orvos, ők egy esetet látnak, én pedig az anyut, és én a szívemre és a hétköznapi józan megfigyeléseimre hagyatkozva hiszek abban, hogy lehet ez még jobb is. Amikor visszatettük az ágyba, eldőlt, mint egy zsák, és elaludt, el sem tudtunk köszönni tőle. Annyira elfáradt.
Másnap arra mentünk be, hogy visszakerült a katéter, mert bár semmiféle vizsgálat nem igazolt semmiféle szervi bajt, mégsem működött a dolog. Ezt mondták. De ismét szép napsütés volt, felpakoltuk anyut zacskóstól, betakargattuk, aztán kerekesszékkel irány a lift, onnan az udvar. Kicsit sütkéreztük, de aztán hűvös lett, irány vissza a lift, föl a másodikra, végig az ottani osztályokon, majd a másik lifttel le, vissza a szobához. Kérdeztük, hogy nagyon fáradt-e, vagy még kocsikázzunk. Mit gondoltok, mit választott? Hát azt, hogy kocsikázzunk! Megint jól elfárasztottuk.
Kezdődött az új hét, gyógytornász érkezett, felállította az ágy mellett, de mivel nagyon gyenge volt, nem bírt megállni, a gyógytornász tovább nem is foglalkozott vele. Kérdeztem anyu szobatársát, hogy legalább az ágyban átmozgatta-e, de nem. Nem foglalkozott tovább vele. (Aztán már másnap nem is jött.) Mi hétfőn kora délután ismét kerekeztünk vele, de időre vissza kellett vinnünk, mert a kezelőorvosa hívott egy pszichiátert, hogy mondjon véleményt az anyu állapotáról. Ez az után történt, hogy javasolta, hogy anyu egyik gyógyszerét, ami a depresszió kezelésére szolgál, felcserélhetnénk valami modernebbel. Akkor fel sem fogtam, de este, mint egy megakadt lemez, újra és újra csak ez járt a fejemben. Én váltom ki hosszú évek óta anyuék gyógyszereit. Nem tudtam, hogy ez a gyógyszer depresszió kezelésére szolgál! És egyáltalán, miért kezelik az anyut évek óta depresszióval? Kérdezgettem embereket, akik ismerik anyut: tapasztaltak-e nála ilyen tüneteket. Mindenki csak hüledezett. Másnap első dolgom az volt, hogy megkeressem az orvosát, és elmondjam, szerintem ez valami tévedés. Bár nagyon udvarias volt, azért éreztem a szavaiból, hogy mivel nem vagyok orvos, ez a vélemény - hogy úgy mondjam - nem megalapozott. Azért nem hagytam magam, és kapásból felsoroltam a depresszió enyhe és súlyosabb tüneteit, jónéhányat, és még azt is mondtam, hogy aki figyel a hozzátartozóira, annak fel kell tűnni annak is, ha megváltoznak a legkisebb mértékben a szokások, a viselkedés, én azonban semmi ilyet nem tapasztaltam. Erre mondta, hogy hív egy pszichiáter szakembert, és véleményt kér anyuról.
Szóval, visszaértünk a kerekezésből, vártuk az orvost. Érkezett, kiküldött minket, becsukta az ajtót, gondolom, hogy a jelenlétünk ne befolyásolja anyut. Majd kijött, és el is akart menni. De kértem, hogy mondjon valamit, hiszen mi azért vártuk meg, hogy hátha kérdez valamit az előzményekről. Azt mondta, hogy ez nem fontos, egyértelmű a diagnózis: súlyosan előrehaladott időskori szellemi leépülés, ami rohamosan romlik, nincs remény a változásra. Nem, nem, nem - kiabált bennem, és nem engedtem, hogy elmenjen. Elmondtam az előzményeket, hiába nem volt kíváncsi rá. Azt mondta, hogy látta anyu leleteit, és ő most ért ebbe a stádiumba, tudja, hogy nehér ezt egy hozzátartozónak elfogadni. Még mondott egy olyan hülyeséget, hogy ha egy Nobel-díjas kezd elhülyülni, még akkor is százszor olyan okos lesz, mint mi. Kérdezte, hogy mivel foglalkozott anyu, és hogy ugye ő nem volt Nobel-díjas. Na ugye? Még mindig nem tágítottam. Újabb kérdésem: összefügghet-e a szellemi állapotával az, hogy nem tud lábra állni? Azt mondta, kizárt. Akkor az újabb kérdésem: mivel magyarázza, hogy ha saját lábán jött be a kórházba, és nem vétettek a kezelés során, és a szellemi leépülés nem okoz ilyen problémát, akkor miért nem tud jelenleg lábra állni? Gondolkodott, aztán egy kis idő múlva azt mondta: hát lehet, hogy ezt ki kéne vizsgálni! Többet nem kérdeztem tőle...
Újabb nap, anyuval már szinte egyetlen értelmes mondatot nem tudtunk váltani, nem akart enni, nagyon nyugtalan volt, így állandóan megkötötték a kezét. És amikor szerda reggel vittem be neki a friss reggeli gyümölcsturmixot, már reggel úgy találtam, hogy megint újabb véraláfutások voltak a kezén, csuklója egészen szorosra megkötözve, rajta egy szakadt kórházi férfi pizsamakabát fordítva (hátul a gombok), egyéb semmi, takaró nélkül, akkor először óvatosan kiszabadítottam, betakargattam, megnyugtattam, majd sikerült pár kanállal elfogadtatnom vele a gyümölcsturmixból. Az orvosát nem találtam még akkor. Bementünk dolgozni, de amint elindítottuk az aznapi munkát, visszamentem. Megtaláltam a kezelőorvost, és mondtam, hogy haza szeretném vinni anyut. Mintha örült volna... Még mondta, hogy esetleg áttehetnék az elfekvőbe... Kicsit csúnyán néztem rá. Mondta, hogy délután elkészíti a zárójeletést, kiírja a szükséges gyógyszereket, kiveszik a katétert (bár lehet, hogy ezzel probléma lesz), rendel fekvő betegszállítót és másnap kora reggel hazahozzák.
Egy egész éjszakát átizgultam, hogy ne történjen már semmi szörnyűség, és anyu kibírja még ezt a pár órát.
Átrendeztük a szobát náluk, hogy a legcélszerűbben legyen a helye, és körbe is tudjuk venni az ágyat, hogy ne tudjon se leesni, se éjszaka megindulni róla. Apu persze nagyon-nagyon ideges volt, hogy mi is lesz, hogyan tud majd ő ellenni anyuval, ha nem is érti, mi lesz éjszaka, amikor mi sem vagyunk ott, és ilyesmi...
Aztán csütörtökön reggel 7 óra előtt megérkeztek a betegszállítók. Új fejezet kezdődött.
Csütörtök délutánra már érthetően beszélt, pisilni nem volt hajlandó a pelenkába. Így is gondoltam, hogy inkább visszatartja, annyira nem tud ezzel megbarátkozni. Amint hazaértem a szobavécével, ráültettem, és kis idő múlva ment simán a dolog! Az éjszaka kicsit fárasztó volt apunak, de túlélték, pénteken már értelmesen beszélt, mutogatta a kékesfekete csuklóit a szomszédasszonynak, nézte a tévét, a gyógytornásszal is beszélgetett, felállt a járókeretre támaszkodva, de lépni nem nagyon sikerült, viszont a gyógytornász ülve és fekve jól megtornáztatta, és azt mondta, hogy egy alkalom után nem mondhat még igazi szakvéleményt, de szinte biztos abban, hogy anyu újra fog járni!
Ma pedig szinte egész nap ébren volt, teljesen tiszta volt a tekintete, értelmesen és összefüggően beszélt, evett, megfogta a bögrét, már nem akart szívószállal inni, az ebédkor kivette a kezemből a kanalat, és már csak picit tette lejjebb, mint a szája elsőre, aztán pedig mindig odatalált, nevetett a folyamatos ugratásaimon. Most estefelé már elfáradt, és egy-két történet szereplőit felcserélte, de annyi baj legyen... Ma már többször magától felült az ágyban, aztán ki az ágy szélére, délután pedig odatettem neki a járókeretet, és magától, segítség nékül egyedül felállt!!! Igaz, egészen iksz lábakkal, remegő térdekkel, de miután mondtam neki, hogy ne tolja ki a fenekét, hanem húzza előre a csípőjét és a térdeit próbálja hátra feszíteni, akkor kiegyenesedett!!! Pár másodpercre, igaz, azután visszaült az ágyra. De ma szombat van!!! Amiről pedig előrébb írtam, az hét elején volt!!!
Mondtam is anyunak, hogy igyekezzen, mert még karácsony előtt vissza kell mennünk a kórházba egy-két ajtón bekopogni, és nem mondunk semmit, csak  benyújtjuk az ajtón a kezünket oly módon, hogy a hüvelykujjunkat bedugjuk a a mutató és a nagyujjunk közé.
Erre megint nevetett...

2010. november 12., péntek

Már a szélén voltam

Bizony, bizony, lejjebb van az alja, mint ahogy gondoltam. Annak a bizonyos gödörnek! Pedig már a szélén voltam! És igen, a kórházban minden, minden megtörténhet (idézet Gabitól az egyik kommentből)!
Köszönöm mindenkinek a szurkolást, a ránk gondolást, a kedves szavakat a kommentekben és a levelekben is. Nem tudok mindenkinek válaszolni, így erőt vettem magamon és  most ide írok a történésekről.
Szóval már minden szépnek látszott, örültem a reménynek. Jött az újabb nap, irány Kalocsa, mentünk szokás szerint reggel dolgozni, aztán dél körül be a kórházba anyuhoz. Éppen tolták ki ágyastól a kórteremből és vitték le a kardiológiára. Szegénykém aludt, kifáraszthatta a gyógytornász, az ágyba a lábához pakolták az összes cuccát, táska, kabát, bot, törülköző, ő meg úgy feküdt ott, mintha ő is egy csomag lenne. Úgy is kezelték. Személytelenül. Mentem az ággyal együtt. Betolták egy kétágyas szobába, ahol azon morfondíroztak, melyik a kevesebb munka: kitolni a másik ágyat és ezt a helyére tenni, vagy a nénit átrakni a másik ágyba. Én próbáltam bátortalanul javasolni, hogy maradhatna az ágyában, ennek a szélén van rács, nem fog leesni róla, meg ezt szokta meg, de végül úgy döntöttek, átrakják. A cuccait letették az ágy mellé, egy arra járó nővérnek odavetették, hogy hoztak egy beteget fentről és kész. Semmi papír, semmi iránymutatás, hogy kicsoda-micsoda, miért alszik, mivel kezelték eddig, miért hozták át. Én csak néztem, és láttam, ez így nem lesz jó. Új környezet, új ágy, nincs rajta rács, nincs járókeret az ágy mellett, anyu csak alszik, és csak egy néni van rajta kívül a szobában, de az is megy hamarosan egy vizsgálatra. Mi lesz, ha felébred? Érdekes, csak bennem fogalmazódott meg ez a kérdés.
Odahívtam a nővért és elmondtam röviden a történetet, hogy miért fekszik itt, miért ilyen és hogy egyedül nem képes felkelni és össze van zavarodva, nem fogja tudni, hogy hol van és miért, ha felébred. Kértem, hogy éppen ezért nagyon figyeljenek rá. A nővér szemében láttam, hogy nem érti, mit is akarok, meg ugyan már, itt egy okos hozzátartozó, aki osztja az észt, és ő akarja megmondani a nővérnek, hogy mit is kell csinálni egy ilyen magatehetetlen, leépült beteggel. Szóval, nem voltam nagyon nyugodt, amikor visszamentem dolgozni. Ekkor délután fél egy volt. Háromkor visszamentem a kórházba, hogy megnézzem, felébredt-e anyu, és lássam, maradt-e az előző napi javuló állapot.
A szoba üres, a néni valahol kint, anyu pedig ágyastól hiányzik. Akkor már egy csomóban volt a gyomrom. Sarkon fordultam, majd feldöntöttem a nénit, aki épp akkor ért vissza a szobába. Közölte, hogy anyu épp a röntgenben van, ugyanis ő találta meg az ágy mellett, a fejéből dőlt a vér, leesett az ágyról és közben a fejét valamibe beverte, ami felszakította a jobb szeme fölött a kb. 4 -5 cm hosszan a bőrt, de többet nem tud.
A nővérpultnál éppen az a nővér volt, akinek én "átadtam" a "beteget", nyomatékosan kérve, hogy nagyon figyeljenek rá. Teljesen elszakadt a fonal, magamból kikelve ordítoztam vele - azt hiszem, mert nem pontosan emlékszem, kicsit kikattantam -, még arra emlékszem, hogy jópár beteg volt a folyosón és csak néztek, hogy mi ez a ribillió -, még valami olyat is kiabáltam, hogy ha anyunak eltört valamije, feljelentem ezt az egész trehány, lelkiismeretlen, lelketlen bandát (ez persze nem igaz mindenkire, mert vannak érző, gondos, lelkiismeretes ápolók is, igaz, a minőségi és ritka kisebbséget alkotják). Aztán majdnem eltévedtem, amíg a röntgent kerestem, zárva volt, csöngettem, aztán beengedtek. Látta a röntgenes, hogy milyen állapotban vagyok, leültetett a folyosón, de még nem tudott mondani semmit, mert akkor csinálták a felvételeket. Aztán egyszer kiszólt, hogy bemehetek. Sötét volt, kis lámpa égett, anyu feküdt az asztalon, letakarva állig, csukott szemmel... szörnyű volt, egy egész más helyszínt idézett... Nem tudtam a sírást abbahagyni, bár nyugtattak, úgy néz ki, nincs nagyobb baj. Kérdezgettem anyut, halkan válaszolt, tapogattam, kérdezgettem, fáj-e valahol, de csak ingatta a fejét. Aztán megint kiküldtek, mert még készítettek újabb felvételeket. Majd pár perc után kitolták anyut ágyastól és visszamentünk az osztályra. Ott áldogált a nővér, sértődötten meresztgette a szemeit és vonogatta a vállát, azt mondta az orvosnak, hogy a hozzátartozó nem kérte kifejezetten, hogy rakjon föl rácsot. Ja. Én vagyok a hibás. Lehet, nekem kellett volna átadnom a beteget, elmondanom az anamnézist, az eddigi kezelést, és hogy ezután mit javaslok, esetleg még beköthettem volna az infúziót, és megkérdezhettem volna az ügyeletes orvoskollégát, hogy egyetért-e az általam javasoltakkal. Ha ezt ezt stand-up comedy-ben hallom, röhögtem volna...
Míg anyu visszakerült a szobába, én az ügyeletes orvosnak soroltam el nem kevésbé indulatosan a kórházban tapasztaltakat, egészen a beérkezéstől, a hanyagságot, a lelkiismeretlenséget, a nemtörődömséget, a kiszáradást, az egész kálváriát. Közben megérkezett anyu kezelőorvosa a röntgeneredményekkel, szerencsére semmi nem tört el. Azaz mégis. A javulás. Anyut olyan sokk érte az újabb környezetváltással, az újabb ápolókkal, az eséssel, hogy újra visszaesett abba a féléber-fékóma állapotba, igazán nem akar enni, se inni, ritkán tudunk néhány szót váltani, de inkább csak motyog, jajgat és nyöszörög. Napi 2-3-4 infúzió folyik, nagyon lassan, ami azt jelenti, hogy napi 5-6 órán keresztül a keze le van kötve, mert mocorog, fáj már mindene a fekvéstől, nem marad nyugton, így rögzítik a kezét, hogy ne álljon le az infúzió. Ezáltal még nyugtalanabb, a katéter is nagyon irritálhatta, szóval nem elég, hogy már mindene kék és fekete, az esésektől, a forgatástól, az erősebb fogásoktól, még el sem helyezkedhet kényelmesen, mert le van kötözve. Nem tudom, én ép ésszel bírnám-e. Szerintem ez is tovább rontja az állapotát. Napok óta firtatom, hogy meddig kell még a katéter, eddig csak azt a választ kaptam, hogy még kell. Aztán tegnap úgy tettem fel a kérdést, hogy ugyan mondják már meg nekem, hogy azért szükséges-e a katéter, mert nem dolgozik valamelyik szerve, esetleg valami szűkület miatt, tehát szervi oka van, vagy egyszerűen csak a nővérek kényelméért, hogy ne kelljen egy sok infúziót kapó beteget állandóan pelenkázni? No, ma elértem, hogy délután kivették a katétert! Legalább már ettől nem szenved. Ígéretet kaptam hétfőn arra is, hogy itt majd "gatyába rázzák" anyut, célirányos kezelés, napi kétszer gyógytornász, gondos kezelés...
Ma, pénteken jelenthetem, hogy bár a fizikai erőnléte nem romlott, és már nem szenved a katétertől, ez minden, ami jót el tudok mondani. Sokkal több negatívumot: annyira sem tudok kommunikálni vele, mint előző héten, van egy jókora seb a szeme fölött egy csinos kötéssel, a szemét már ki tudja nyitni, de kedden úgy nézett ki, mintha Muhamad Ali bemosott volna egyet neki, dagadt, tarjagos lila paca mögött volt a szeme, most már "csak" egy leapadt lilásvöröses monokli. Az eséstől a combja végig lilásfekete, a csuklói véraláfutásosak a kötözéstől (és persze, hogy közben rángatja a kezét, amikor megpróbál fájdalommentesebb pozíciót felvenni), a szájpadlása tele van aftával, mert hétfő óta senkinek nem jutott eszébe, hogy szegény beteget csak etetjük, etetjük, de közben ki kellene tisztítani a fogsor alól az oda rakódott ételmaradékot, a szája vastag cserepesre száradva ma reggel... nem is sorolom tovább. Ja, és gyógytornász nemhogy kétszer, de egyszersem volt nála egész héten. Lebetegedett. Ez van. Karok szélesen széttárva, váll kicsit felhúzva, zavart mosoly... ennyi... Hogy közben a beteg lemarad arról a vonatról, amire még talán felszállhatna, istenem, öreg is, meg itt ez az öregkori demencia, mit számít már... No, ezt nem mondják így szavakkal, de sokkal beszédesebb az, amit nem tesznek meg érte...
Ma reggel vittem be neki friss zöldség és gyümölcsturmixot mézzel és pici tejjel. De még aludt. Megkértem az egyik (gondos és alapos) nővért, hogy etesse meg. Dél előtt újra mentem, örömmel mondta, hogy szinte az összeset megette anyu, kivették a fogsorát, lekezelték az aftákat, és ugye, mint már írtam, megszabadították a katétertől. Pici jó hír mára. Holnap, ha éppen nem folyik infúzió, elhatároztam, hogy megpróbálom először csak felültetni, aztán mondjuk felállítani, vagy esetleg kérek egy kerekesszéket, és kiviszem kicsit a folyosóra. Ha ki tudnám zökkenteni ebből a révült állapotból és még erősödne, akkor hazaviszem és megszervezem az otthoni ápolását.
Ja, és Pécsre persze ebben az állapotban nem vitték el. Amire hat hónapja vár. Ha majd kell egy új időpont, akkor az újabb hat hónapos várólista, bár ha az eddigieket kibírta, akkor már mindent ki fog bírni!
Azt mondta délután a kezelőorvosa, hogy látja, mennyire kimerült vagyok, és hogy megérti, hogy nehéz látni egy szerettünk öregkori leépülését. Igyekeztem nem indulatosan, de határozottan megmondani neki, hogy anyunál nem öregkori leépülésről van szó, hanem egy pár héttel ezelőtt keletkezett sokkról, esetleg egy nem megfelelő kezelés miatt fellépő agyi zavartságról, ami el fog múlni!!! Hinni kell benne!!!
Ma este újra visszamentem hozzá. Infúzió nem folyt, egyik csuklója viszont úgy odakötözve az ágyhoz, hogy már egészen lila volt a kézfeje. Elfelejtették kikötni... Persze, közben műszakváltás, a kötözők már elmentek haza, az utánuk jövők pedig nem tudnak semmiről... Számoltam. Tízig, húszig... aztán szépen megkértem, illedelmesen az éjszakás nővért, akit egyébként most láttam először, hogy csak a szükséges ideig rögzítsék a csuklóját, és kíméletesen... Azt mondta, hogy sajnos előfordul, hogy ezek a demenciás idősek kirángatják a tűt, vagy állandóan elforognak, és megáll az infúzió. Ezt nem kellett volna mondania, így ő sem tudott kitérni az elől, hogy meghallgassa a történetet, hogy amit maga előtt lát, az nem egy időskori demencia, hanem egy kórházi kezelés alatt, miatt, következtében bekövetkezett állapot, amit nem akarok elfogadni és igenis hiszek benne, hogy ha nem rontják tovább a helyzetet, akkor még visszafordítható. Hogy hitte-e, nem tudom, a szemében kis csodálkozást láttam és együttérzést.
Remélem, a jövő hét választóvonal lesz, végre ideér a gyógytornász, anyu kibillen ebből a félkómás állapotból, és haza tudom hozni. És az itthoni környezet, apu, a kutya, a szomszédok, a szerető gondoskodás visszahozzák ebbe a világba... Ámen.

2010. november 8., hétfő

Gödörben

Az utóbbi időben nem varrtam, nem csináltam semmi olyat, amihez fantázia, ötlet, kreativitás kellett volna. Nem kapcsolatam be a tévét hetek óta, és csak ha nagyon muszáj volt, akkor ültem le itthon a számítógép elé. Kezdődött egy nagy felfordulással a munkahelyemen, kissé most rendeződtek a sorok, de azt hiszem, ez most csak olyan átmeneti állapot, olyan "most-ezt-kell-elfogadni-mert-nem-lehet-máshogy". De szerintem lesz még változás. Aztán, amikor az ember azt hiszi, hogy ennél nagyobb káosz nem kell, akkor az anyukája, aki a gyengesége és a folyamatos szédülése miatt bevonult a kórházba egy állapotjavító, értágító tíz napos infúziókúrára, a kúra vége felé egyre rosszabbul lesz, majd nem tud lábra állni, aztán már se segítséggel, se járókerettel kimenni a vécére, aztán már azt sem tudja, hogy hol van, és hogy mi történik vele, mindenféle csövek lógnak beléje és belőle, csak motyog és szinte állandó valamiféle alvás és ébrenlét közötti állapotban van, enni nem eszik, és inni is csak azóta, hogy kissé erélyesebben elkezdtem tudakolni, hogy ugyan mondják már meg, mi is történt itt egy olyan beteggel, aki öreg ugyan, és mindenféle betegsége van, de azért megfőzött, rendben tartotta a lakást, olvasott és kézimunkázott, szomszédolt és trécselt a kisajtóban, pörölt a papával és kérte, hogy jelentsem be a fodrászomhoz, az az ember bemegy a kórházba saját lábán, ép elmével, és most egy ilyen állapotban lévő beteg, akiről azt mondja egy másik osztály orvosa, ahova levitték ellenőrzésre, hogy a néninek igazán az a baja, hogy ki van száradva! Egy kórházban! Az öregek egyébként is gyakran elfelejtenek inni, akkor el lehet képzelni egy olyan beteget, aki napról napra rosszabbul van valamitől, egyre gyengébb, már lábra sem tud állni, kissé zavarodott is, hogy most mi is történt vele, csak fekszik, már nem kap infúziót, mert a számára rendelt tíz napos adag megvolt, igaz, most éppen magatehetetlen, és nem dőlt el, hogy akkor most hazaadják vagy mi is lesz vele, aztán eltelik úgy egy-két nap, hogy közben igazán nem történik semmi, és senkinek nem jut eszébe, hogy a néninek, ott a fal melletti ágyon talán a kezébe kellene nyomni naponta egyszer-kétszer a poharat egy kis vízzel. A szíve is gyenge, ettől is és a fekvéstől is egyre gyengébb a keringése, aztán a vízhiány, és aztán a félrebeszélés.
Lassan két hete, hogy ez a súlyos állapot fellépett, és azóta ami időt csak tudtam, ott töltöttem a kórházban. Próbáltam etetni, itatni, próbáltam mesélni neki a faluról, az ismerősökről, igyekeztem beszélni hozzá, igyekeztem nyugtatni, hogy amiket mond, azok csak rossz álmok, téveszmék, senkivel nem történt semmi rossz, nem kell temetésre menni, vagy csak fogtam a kezét és néztem, ahogy fájdalmasan össze-összerándul, a rossz álmoktól, a mindenféle hasi görcsöktől, amit a renyhe bélműködés és ürítési gondok, majd a katéter okozott. Vagy az oldalán lévő kékesfekete csíkok, amiket akkor szerzett, mikor megindult egyik éjjel az ágyról és elesett, oldalával rá a járókeretre, talán a bordája is megrepedt, mert ha köhécselt, nagy fájdalom látszott az arcán, és szabad kezét, amiben éppen nem lógott az infúzió, odakapta a fájdalmas részhez. Próbáltam nyugtatni, hogy ha a rácsot szorítva felhúzta magát, és szinte öntudatlanul vécére akart menni mindenáron, és lázálomból ébredve, a rácsba kapaszkodva alig érthetően könyörgött, hogy segítsek rajta, és vigyem haza. És úgy éreztem, hogy megszakad a szívem, hogy nem tudok segíteni rajta. Esténként, ha tudtam, addig ültem az ágya mellett, amíg el nem aludt. Aztán ha hazajöttem, vagy csak bevonultam az egyik sarokba, elővettem a sudokut, és hogy ne kelljen tovább erre gondolnom, és addig néztem a számsorokat, míg kiütöttem magam, vagy  zokogtam és fél éjszakát könyörögtem a Nagy Rendezőhöz, hogy ne hagyja szenvedni. Pöröltem a kórházban a nővérekkel, az orvosokkal, újra és újra magyarázatot kértem a miértre, hogy lehet ez, miért nem végeznek több vizsgálatot, miért nem tornáztatják, miért nem itatják, miért nem akarják annyira tudni, hogy mi történt, mint én, miért, miért miért....? Hogy fog-e újra járni, hogy megerősödik-e, hogy tudunk-e újra beszélgetni, vagy valami visszafordíthatatlan történt? A folyamatos idegesítő jelenlétem, a sok-sok kérdésem, az értetlenségem, a látható elkeseredésem és kétségbeesésem, a számonkérésem okozta, vagy egyébként is így történt volna, de elindult egy folyamat. Anyut etették, itatták, már amennyit bele tudtak diktálni, folyadéknaplót vezettek róla, gyógytornász foglalkozott vele, naponta 2-3, de volt olyan nap, hogy 4 palack infúziót kapott, folyamatosan ellenőrizte a főorvos és az osztályvezető főorvos az állapotát, folyamatos kardiológiai ellenőrzést is kapott, elvitték egy másik városba mentővel CT-re is, így telt el két hét, folyamatos reménykedéssel és újbóli kiborulással, mert volt, hogy egyik nap néhány mondatot tudtam vele beszélni, de a legtöbbször vagy abban a félalvás állapotban volt, amiben vagy halkan jajgatott, vagy haza akart indulni, vagy pedig csak alig érthetően a zavart tévképzeteit motyogta.
Ma volt az első nap, hogy délelőtt 11-kor, amikor bementem, nyugodtan aludt, azt mondták a szobatársai, hogy nagyon elfárasztotta a gyógytornász, de olyan sima arccal és nyugodtan aludt, hogy nem keltettem föl. És amikor este bementünk, nyitva volt a szeme, kicsit mosolygott, keveset, de összefüggően beszélt, tisztában volt az állapotával és azzal, hogy hol van. A nővér segítségével bekanalazott egy gyümölcsjoghurtot, és megbeszéltük, hogy szívesen enne holnap egy kis kompótot és tejbegrízt!!!  Elsírtam magam, ott, örömömben. Remélem, nem kiabálom el a jó hírt, és már innen nem fog visszaesni, csak javulni és erősödni. Kell is neki, mert holnap valószínűleg átviszik a belgyógyászatra, egészen pontosan a kardiológiára, ugyanis a szívproblémái miatt fél éve vár egy pécsi szívműtétre - az ottani vizsgálattól függően szívkatéterezésre vagy ércserére. És ennek az időpontja e hét csütörtök, azaz 11-e! Máig kétséges volt, hogy vissza kell-e mondani ezt az előjegyzést, vagy le lehet vinni Pécsre. Én, ahogy az eddigi állapotát láttam, kizártnak tartottam, hogy elviszik. Azonban az orvosok azt mondják, ki fogja bírni. És még van három nap, addig még tovább erősítik és erősödik. Ma anyu is mondta, hogy tudja, hogy átviszik egy másik osztályra, és hogy erősödnie kell, mert megy csütörtökön Pécsre. És utána jobb lesz a szíve is. És utána már olyan erős lesz, hogy csuda. Ezeket mondta. Úgy legyen! Én pedig nem tudok mást tenni, mint hogy továbbra is, amikor tudok, megyek be hozzá, árgus szemekkel figyelem az ellátását, viszek neki tejbegrízt és kompótot és erősen gondolok arra, hogy már semmi rossz nem történhet. Ámen.