2010. december 29., szerda

Napocska

Hiába na, a pihenés és a napsütés azért tudat alatt irányít...

Kitűző gyapjúfilcből - hétágú napocskával.
A hét misztikus szám, vízválasztó, fordulópontot hozó. Miért is mondják? Hét napja van a hétnek, hét hangja a zenei hangsornak, hét színe a szivárványnak, hét gazdag esztendőt hét szűk követ, hét a fő bűnök száma, hét az örök élet szimbóluma, hét a Miatyánk kívánságainak a száma, hét a magyar törzsek, hét a magyar vezérek és hét a szabad művészetek száma, hét feje van a sárkánynak, az embernek hét fő csakrája van, hét a főbolygók száma, a hetedik nap pihent meg az Úr a Teremtés után, és még sorolhatnánk...
De aki csak egy vidám kitűzőt lát benne, az sem kevés...

2010. december 28., kedd

Életfa és kékmadár

Úgy látszik, a feszültség így engedett föl nálam: előkerült a gyapjú, és egy életfa hajtott ki a kezem és a nemezelőtű alól... és persze egy pici kékmadár...
Talán a megújulás, talán a felfelé törő életerő, a minden helyzetből talpraállás... jelképeként, és mindezt úgy, hogy a boldogság kék madara is jelen legyen. Nem terveztem előre... csak úgy jött, alakult, formálódott.


Aztán kis tartóka lett belőle.

Elteltek az ünnepek

Szépen, csöndesen, baráti és családi körben - szóval a szeretteim között. Nem volt a lakás minden pontja kivikszelve, pormentesítve, a süteményeket is az utolsó pillanatban sütöttem - még szentestére is maradt, de minden kész lett, minden finom volt... és jól éreztük magunkat. Anyu teljesen jól van, jobban, mint amikor októberben bement egy kis "karbantartásra" a kórházba, és szerencsére mindenki más is a szeretteim közül.
Sikerült a munkáim közül is szinte mindent befejezni, most, a két ünnep között pedig végre szabadságon vagyunk, a szerkesztőség zárva, nem is emlékszem rá, hogy az utóbbi 10-15 évben voltam-e egyfolytában egy hétig távol a munkahelyemtől... Hát azért nem emlékszem, mert nem! Igaz, most is majd csütörtökön délelőtt bemegyek, és nyugisan elintézek pár dolgot, amit nem akarok átvinni az új évre.
Addig meg nézünk kifelé a havas kertre innen a meleg cserépkályha mellől, nézzük, ahogy a teraszon a kis kosztosok - rigók, verebek, cinkék és vörösbegy - jóllaknak a kirakott eleségből. A Bogár sem tud betelni azzal, hogy most folyton itthon vagyunk, és mindig akad valaki, aki jöttében-mentében megvakargatja őkelmét. És végre újra leülhettem a kuckómba, és elővettem a gyöngyeim, rongyaim, gyapjúim... Jaj, úgy szeretném, ha most egy kicsit megállna az idő, úgy két-három hétre...

2010. december 4., szombat

Már majdnem kerek a világ

Alig több, mint két hét telt el az utolsó bejegyzésem óta. Kisebbfajta csoda történt itt, de azért még ne készüljetek, nem fogják zarándokhellyé nyilvánítani a falunkat... :-))
Anyu egyedül jár!!! (néha a botját is elfelejti magával vinni, igaz, a max. táv még tizenegykét méterben mérhető), jó étvággyal eszik, egyedül (!), ma nálam(!!!) az ebédlőben gombát és sárgarépát pucolt késsel(!!!), olvas, és a pénteki "edzés" után a gyógytornász felhívott, hogy lehet, már nincs szükség a heti két gyógytornára... Mivel már sokkal jobban van, ma, reggeli után jó melegen felöltöztettem, kerekesszékkel kitoltam az autóig, pici segítséggel egyedül beült, kicsit siránkozott, hogy fázik (hát igen, a zárt klíma után elég friss volt a kinti mínusz 3), de szerencsére működött az ülésfűtés, levittem a Duna partra, hogy lásson világot... persze, csak szélvédőn keresztül, aztán irány hozzám, újra az udvaron a csípős hideg, de pár perc és három kis lépcső után már a cserépkályha padkáján melegedett, és ebédig tett-vett, sétafikált a lakásban, üldögélt, kuktáskodott az ebédfőzésnél, szunyókált a tévé előtt, aztán megjött apu is, itt ebédeltek, aztán már nagyon-nagyon elfáradt, és végre hazavittem.
Ha nem pihen eleget, vagy éjszaka keveset, vagy rosszul alszik, akkor még nem találja a holmijait, rossz ajtó felé indul el, nem tudja, hol kell lehúzni a wc-t, és a távkapcsolóval akar telefonálni, de rövid idő alatt magától (!) rájön, hol a hiba, és javítja... Pöröl apuval, néha nyűgös (mert unja magát a szobában, ereje már lenne, de még nem igazán tudja elfoglalni magát, ezért hoztam ma át hozzám), szóval, már majdnem olyan, mint volt...
És ha arra gondolok, hogy a már említett kedves, aranyos helyettes háziorvosunk (aki mellesleg még foltvarró is nagyritka szabadidejében, és orvosi szakmáját messzemenően hivatásnak tekinti, és azt vallja, hogy sokszor szeretettel többet lehet tenni valakiért, mint orvoslással) azt mondta, hogy lehet, már csak egy-két napja lett volna hátra anyunak a kórházban...
Előző bejegyzésemben ott hagytam abba, hogy anyu sokkal jobban volt. De az éjszakák nagyon nehezek voltak. Sokszor éjjel egyig ültem az ágya mellett, és még mindig hánykolódott, össze-vissza beszélt, erősen görcsölt, és amikor végre elaludt, már alig találtam haza a fáradtságtól... Aztán kora reggel apu vörös szemét látva már kérdés nélkül is tudtam, hogy az az alvás csak egy szemhunyásnyi volt... Ő is kezdett kiborulni, így már kettejükért aggódhattam. Közben pedig a görcsök okát kerestem, és egyre inkább éreztem, hogy amire a kórházban rákérdeztem naponta, és mindig igenlő választ kaptam, az talán nem egészen úgy van. A háziorvosnak elmondtam a gyanúmat, és kértem az asszisztensét, hogy jöjjön el anyuhoz egy bizonyos csővel felszerelt tartállyal...
Nagyon szakszerű és kíméletes volt, mégis nagyon sokat szenvedett anyu, ugyanis oly mértékben elhanyagolták a kórházban, hogy az első beöntéssel csak néhány ujjnyi, szinte megkövesedett darabot tudott kiüríteni. Még akkor ő is, és anyu is reménykedett, hogy a többi majd jön magától... Én, ahogy anyu hasát simogattam, már nem voltam ilyen derülátó, és kértem a háziorvost, hogy jöjjön el, és nézze meg... Amit ő érzett az ujjai alatt, az engem igazolt... Újra beöntés, aztán újra... és jött ki a kórházi hetek alatt bekövesedett salakanyag, aztán már annyira fellazult, hogy magától, hullámokban még vagy hatszor...  Erre mondta a doktornő, hogy ha anyu még egy-két napig ott marad a kórházban, valami nagyon-nagy baj történt volna...
Már nem akarok erről írni, de amit onnan sikerült kitisztítani, az pontosan mutatja az ott dolgozó ápolók hozzáértését, szakmai színvonalát, emberségét... mondhatni: azzal egyenlő!
És ezt el is mondtam a legközelebbi adandó alkalommal anyu kardiológus kezelőorvosának (aki egyébként nagyon jó orvos, és rendes ember is). Nem azért, hogy bárkit felelősségre vonjon (úgyis egymásra mutogatnának), hanem, hogy legközelebb jobban odafigyeljenek arra, hogy a nővér hogy hajtja végre az előírt kezelést, és rendesen ellátja-e a beteget), és mással ne történhessen ilyen. Hogy ne haljon meg valaki csak azért egy kórházban, mert a lassú cseppszámú infúziót egy kicsit gyorsabbra engedjük...  azért, mert valaki szétcsapja a fejét esés közben egy infúziós állvány talpában... azért, mert elzáródnak a belei az ápolók hanyagsága miatt...
De tovább kell lépni...  és már nem rágódni a múlton, de gondosan őrizni a tanulságokat. És a jó oldalát keresni, mit tanultam belőle?  Mit tudtam meg magamról; mit tartok fontosnak; mennyit bírok; miről tudok lemondani panasz nélkül; mennyire hallgassak a belső hangra, a megérzéseimre; mennyire tudok szeretni; mennyire tudok türelmes lenni; és ilyesfélék...
Köszönöm mindenkinek, aki aggódott, szorított, együttérzett, érdeklődött... Ez is erőt adott. Remélem, újra legalább olyan lesz a világ (mármint a közvetlen környezetemben), mint az előtt a bizonyos kórházi beutaló előtt. Én igyekeztem, hogy legalább oda visszaállítsam a világ kerekét... Milyen viszonylagos minden! Akkor nem voltunk elégedettek vele, most örülök, hogy már majdnem olyan! És hiszem, hogy még jobb lesz! Pici változásokkal, napról-napra egy kicsit jobb!
És jut majd újra egy kis idő arra, amiről kezdetben szólt ez a blog, szöszmötölésre rongyokkal, gyöngyökkel, gyapjúval, meg hasonlókkal...