2009. november 29., vasárnap

Szatyrok




Már amikor készen lettek, akkor vettem észre, hogy észrevétlenül is, de megérintett engem is az ünnep szele. Pedig ma se Mikulás, se karácsony előtti hangulatom nem volt, a tegnapi szinte egésznapos esős, borongós, sötét idő után ma gyönyörű napsütés fogadott már reggel és tart most is, a kertben még egy-egy későn nyílt rózsa is bólogat a langyos szélben.
De visszatérve a szatyrokra. Nagyon nagy ötletnek tartottam, amikor először megláttam az interneten az ehhez hasonló szatyrokat, én először ökoszatyor néven láttam őket. Bár az ötlet nem újkeletű, mert gyerekkoromból emlékszem azokra a praktikus szatyrokra, melyek valami vékony nylon-szerű anyagból voltak, a talpuk műbőr, és ebbe lehetett belecipzárolni őket, hogy pici helyet foglaljanak, és kéznél legyenek egy hirtelen ötlettől vezérelt bevásárlásnál.
Úgyhogy az ötlet szülője már rég feledésbe merült (a rossznyelvek azt mondanák, hogy ezt is a kínaiak találták ki, pedig szerintem a magyarok, mert a magyar elménél én találékonyabbat nem ismerek), és amikor a meskán megláttam először, elhatároztam, hogy én is készítek valami hasonlót.


De az olyan snassz lett volna, ha nem találok ki neki valami más nevet, így a meskás keresztségben az én műveim a "mindiglegyennáladszatyor" nevet kapták. Nagy sikert arattak ezzel is, lehet, hogy nem is a név miatt?
Ebből a sorozatból készült el tegnap este ez a két darab, a fotók sajnos nem adják vissza azt a gyönyörű mélybordó színüket, és a színátmenetes selyemcérna ragyogását. Nekem nagyon tetszenek. Nemsokára kiderül, hogy a virtuális boltomba betérőknek mi a véleménye róluk, mert hamarosan a meskás polcomra teszem őket.

2009. november 28., szombat

Neszesszer zsinórral, gyönggyel



Ez a neszesszer az egyik kedvencem. Hosszú idő alatt nyerte el a látható külsőt, de megérte várni rá. Nem terveztem, csak úgy készült részletekben, mindig hozzáadódott valami...
Szóval, az úgy történt, hogy találtam egyszer egy gyönyörű narancssárga mikrokord inget. Természetesen egy turkában. Kimostam, aztán szétszedtem, és a darabokat kivasaltam, összehatogattam, nézegettem, simogattam. Aztán elkészült az első mobiltok belőle, és már akkor sajnálgattam, hogy majd egyszer elfogy. Minden leeső kicsi darabját eltettem. Aztán egy szatyorból előkerült a másik anyagdarab, amit még egyszer Pesten a körúton vettem egy Textilandia nevű üzletben. Sajnos már nincs meg ez a bolt, de ott csuda dolgok voltak. A maradék anyagvégeket (1-2 méteres darabokat) pedig az üzlet közepén konténerbe tették, és tudtuk, azokat olcsóbban meg lehet venni. Szóval ott vettem én ezt a másik, gyönyörű zöldes-barnás-szürkés, zseníliaszálakkal átszőtt kelmét, amiből, ha lennének erdei manók, csak ilyenből csináltatnának maguknak mellénykét. Szerintem.
Ott tartottam, hogy előkerült ez az anyag, és összeházasítottam a narancs anyagcsíkkal, összetűztem, kapott egy zöld pamut bélést. Még a neszesszer ívét is levágtam, eltisztáztam. És ennyi. Nem igazán tudtam, innetől mit is kezdjek vele. Szépen összehajtottam, és ott volt vagy két hónapig a varrógépem mellett. Aztán egyik nap kerestem valamit, felforgattam a fiókjaimat, és előkerült jónéhány méter fekete bársony szalag és zsinór, a zsinór vége pedig valahogy rákunkorodott a félkész neszeszerre. És onnantól már magát tervezte tovább, nem is kellett gondolkodnom rajta, néhány gépi kunkor, pár fekete kásagyöngy, és ez lett belőle.

2009. november 26., csütörtök

Egy kis lila romantika

Bevallom, nem szeretem a lilát. Mármint viselni, hordani... Egy kedves gyöngyös barátnőm azt mondta egyszer, nem vagyok még elég érett hozzá... mármint lelkileg. Talán nincs is semmi lila holmim.
Mégis, amikor egy turkában megláttam egy lila kordbársony nadrágot, rögtön tudtam, hogy egyszer egy táska lesz belőle. Aztán ott lapult egy doboz mélyén sokadmagával talán egy évig is, mígnem egyszer láttam egy szép mályvás-lilás pamutcsipkét... Aztán előkerült a nadrág is, és még egy-két maradék anyagdarab.
Ez lett belőle.



Megbolondítottam még némi indás hímzéssel, pici gyöngyökkel.
Aztán nem is volt ideje kelletni magát a meskán, és már utazott is egy kedves vevőmhöz az ország másik végébe.

2009. november 21., szombat

Karácsonyi finomságok


Megosztok veletek egy finomságot, mely családunkban és barátainknál mindenki kedvence, aki eddig kóstolta, elkérte a receptjét.
Őt (mivel annyira finom, kiérdemli, hogy így írjak róla) finom diósnak hívják. Drága Éva barátnőmtől kaptam anno a receptjét. Neki van egy kincses füzete, rengeteg finomsággal, javarészt Erdélyből származó receptekkel, ilyen kifejezésekkel, hogy "glazúr", "vastag tejföl", és így tovább.
Hát íme, a diós csoda:
6 tojás fehérjét habnak verünk 6 evőkanál cukorral. Egyenként hozzáadjuk a hat tojás sárgáját, 14 dkg őrölt diót, másfél evőkanál lisztet és fél sütőport. Margarinnak kikent, lisztezett tepsiben megsütjük. Ha kihűlt, rátesszük a következő krémet: 25 dkg vajat 15 dkg porcukorral habosra kavarunk. Hozzáadunk 2 tojássárgát, 2 evőkanál erős feketekávét, vaníliát, 5 dkg őrölt pirított diót. Rákenjük a kihűlt tésztára és hideg kakaóglazúrt teszünk a tetejére, mely a következőből áll: 3 kanál porcukrot összekeverünk 3 kanál kakaóval, 3 kanál lobogó-forró vízzel leforrázzuk, és addig kavarjuk, míg sűrűsödik, és 1 kanál olajat teszünk bele.
Én ezt az utolsó mozzanatot elegánsan el szoktam hagyni, és a krém tetejére cukrozatlan kakaóport szórok (a képen is ez látható), így is nagyon finom!
Jó sütögetést!

2009. november 15., vasárnap

Zsepitartó


Kedves meskás megrendelőm kérésére készítettem ezt a papírzsebkendő-tartót.
Praktikus holmi, egy 100-as csomag fér bele. Nyitott szájával lefelé beletesszük a csomagot, és az alsó nyíláson lehet kihúzgálni a zsebkendőket, ahogy fogy, úgy csúszik a többi lefelé.
Felakasztható gyerekszobába, fürdőszobaajtóra, íróasztal mellé.
Szép is, praktikus is.


És ez is egy megrendelő kérésére készült, rajta filcvirág, melyet ágó filcvirágocskája ihletett.

Egy szép őszi nap

Melyik nap is lehetne alkalmasabb egy blog indításához, mint egy napfényes őszi vasárnap délután, mikor az ember már megebédelt, körüljárt a kertben, és most itt bentről a cserépkályha tegnapi melege mellett nézi az őszi fényeket.

Nekem ilyenkor az jár a fejemben, hogy milyen jó lenne mindig itthon lenni, csak itthon dolgozni, fűzni a gyöngyeim, varrni a foltjaim, szöszmötölni csak úgy a magam kedvére valamivel és nézni, ahogy az évszakok mindig változtatják a ház körüli birodalmat.