2010. december 29., szerda

Napocska

Hiába na, a pihenés és a napsütés azért tudat alatt irányít...

Kitűző gyapjúfilcből - hétágú napocskával.
A hét misztikus szám, vízválasztó, fordulópontot hozó. Miért is mondják? Hét napja van a hétnek, hét hangja a zenei hangsornak, hét színe a szivárványnak, hét gazdag esztendőt hét szűk követ, hét a fő bűnök száma, hét az örök élet szimbóluma, hét a Miatyánk kívánságainak a száma, hét a magyar törzsek, hét a magyar vezérek és hét a szabad művészetek száma, hét feje van a sárkánynak, az embernek hét fő csakrája van, hét a főbolygók száma, a hetedik nap pihent meg az Úr a Teremtés után, és még sorolhatnánk...
De aki csak egy vidám kitűzőt lát benne, az sem kevés...

2010. december 28., kedd

Életfa és kékmadár

Úgy látszik, a feszültség így engedett föl nálam: előkerült a gyapjú, és egy életfa hajtott ki a kezem és a nemezelőtű alól... és persze egy pici kékmadár...
Talán a megújulás, talán a felfelé törő életerő, a minden helyzetből talpraállás... jelképeként, és mindezt úgy, hogy a boldogság kék madara is jelen legyen. Nem terveztem előre... csak úgy jött, alakult, formálódott.


Aztán kis tartóka lett belőle.

Elteltek az ünnepek

Szépen, csöndesen, baráti és családi körben - szóval a szeretteim között. Nem volt a lakás minden pontja kivikszelve, pormentesítve, a süteményeket is az utolsó pillanatban sütöttem - még szentestére is maradt, de minden kész lett, minden finom volt... és jól éreztük magunkat. Anyu teljesen jól van, jobban, mint amikor októberben bement egy kis "karbantartásra" a kórházba, és szerencsére mindenki más is a szeretteim közül.
Sikerült a munkáim közül is szinte mindent befejezni, most, a két ünnep között pedig végre szabadságon vagyunk, a szerkesztőség zárva, nem is emlékszem rá, hogy az utóbbi 10-15 évben voltam-e egyfolytában egy hétig távol a munkahelyemtől... Hát azért nem emlékszem, mert nem! Igaz, most is majd csütörtökön délelőtt bemegyek, és nyugisan elintézek pár dolgot, amit nem akarok átvinni az új évre.
Addig meg nézünk kifelé a havas kertre innen a meleg cserépkályha mellől, nézzük, ahogy a teraszon a kis kosztosok - rigók, verebek, cinkék és vörösbegy - jóllaknak a kirakott eleségből. A Bogár sem tud betelni azzal, hogy most folyton itthon vagyunk, és mindig akad valaki, aki jöttében-mentében megvakargatja őkelmét. És végre újra leülhettem a kuckómba, és elővettem a gyöngyeim, rongyaim, gyapjúim... Jaj, úgy szeretném, ha most egy kicsit megállna az idő, úgy két-három hétre...

2010. december 4., szombat

Már majdnem kerek a világ

Alig több, mint két hét telt el az utolsó bejegyzésem óta. Kisebbfajta csoda történt itt, de azért még ne készüljetek, nem fogják zarándokhellyé nyilvánítani a falunkat... :-))
Anyu egyedül jár!!! (néha a botját is elfelejti magával vinni, igaz, a max. táv még tizenegykét méterben mérhető), jó étvággyal eszik, egyedül (!), ma nálam(!!!) az ebédlőben gombát és sárgarépát pucolt késsel(!!!), olvas, és a pénteki "edzés" után a gyógytornász felhívott, hogy lehet, már nincs szükség a heti két gyógytornára... Mivel már sokkal jobban van, ma, reggeli után jó melegen felöltöztettem, kerekesszékkel kitoltam az autóig, pici segítséggel egyedül beült, kicsit siránkozott, hogy fázik (hát igen, a zárt klíma után elég friss volt a kinti mínusz 3), de szerencsére működött az ülésfűtés, levittem a Duna partra, hogy lásson világot... persze, csak szélvédőn keresztül, aztán irány hozzám, újra az udvaron a csípős hideg, de pár perc és három kis lépcső után már a cserépkályha padkáján melegedett, és ebédig tett-vett, sétafikált a lakásban, üldögélt, kuktáskodott az ebédfőzésnél, szunyókált a tévé előtt, aztán megjött apu is, itt ebédeltek, aztán már nagyon-nagyon elfáradt, és végre hazavittem.
Ha nem pihen eleget, vagy éjszaka keveset, vagy rosszul alszik, akkor még nem találja a holmijait, rossz ajtó felé indul el, nem tudja, hol kell lehúzni a wc-t, és a távkapcsolóval akar telefonálni, de rövid idő alatt magától (!) rájön, hol a hiba, és javítja... Pöröl apuval, néha nyűgös (mert unja magát a szobában, ereje már lenne, de még nem igazán tudja elfoglalni magát, ezért hoztam ma át hozzám), szóval, már majdnem olyan, mint volt...
És ha arra gondolok, hogy a már említett kedves, aranyos helyettes háziorvosunk (aki mellesleg még foltvarró is nagyritka szabadidejében, és orvosi szakmáját messzemenően hivatásnak tekinti, és azt vallja, hogy sokszor szeretettel többet lehet tenni valakiért, mint orvoslással) azt mondta, hogy lehet, már csak egy-két napja lett volna hátra anyunak a kórházban...
Előző bejegyzésemben ott hagytam abba, hogy anyu sokkal jobban volt. De az éjszakák nagyon nehezek voltak. Sokszor éjjel egyig ültem az ágya mellett, és még mindig hánykolódott, össze-vissza beszélt, erősen görcsölt, és amikor végre elaludt, már alig találtam haza a fáradtságtól... Aztán kora reggel apu vörös szemét látva már kérdés nélkül is tudtam, hogy az az alvás csak egy szemhunyásnyi volt... Ő is kezdett kiborulni, így már kettejükért aggódhattam. Közben pedig a görcsök okát kerestem, és egyre inkább éreztem, hogy amire a kórházban rákérdeztem naponta, és mindig igenlő választ kaptam, az talán nem egészen úgy van. A háziorvosnak elmondtam a gyanúmat, és kértem az asszisztensét, hogy jöjjön el anyuhoz egy bizonyos csővel felszerelt tartállyal...
Nagyon szakszerű és kíméletes volt, mégis nagyon sokat szenvedett anyu, ugyanis oly mértékben elhanyagolták a kórházban, hogy az első beöntéssel csak néhány ujjnyi, szinte megkövesedett darabot tudott kiüríteni. Még akkor ő is, és anyu is reménykedett, hogy a többi majd jön magától... Én, ahogy anyu hasát simogattam, már nem voltam ilyen derülátó, és kértem a háziorvost, hogy jöjjön el, és nézze meg... Amit ő érzett az ujjai alatt, az engem igazolt... Újra beöntés, aztán újra... és jött ki a kórházi hetek alatt bekövesedett salakanyag, aztán már annyira fellazult, hogy magától, hullámokban még vagy hatszor...  Erre mondta a doktornő, hogy ha anyu még egy-két napig ott marad a kórházban, valami nagyon-nagy baj történt volna...
Már nem akarok erről írni, de amit onnan sikerült kitisztítani, az pontosan mutatja az ott dolgozó ápolók hozzáértését, szakmai színvonalát, emberségét... mondhatni: azzal egyenlő!
És ezt el is mondtam a legközelebbi adandó alkalommal anyu kardiológus kezelőorvosának (aki egyébként nagyon jó orvos, és rendes ember is). Nem azért, hogy bárkit felelősségre vonjon (úgyis egymásra mutogatnának), hanem, hogy legközelebb jobban odafigyeljenek arra, hogy a nővér hogy hajtja végre az előírt kezelést, és rendesen ellátja-e a beteget), és mással ne történhessen ilyen. Hogy ne haljon meg valaki csak azért egy kórházban, mert a lassú cseppszámú infúziót egy kicsit gyorsabbra engedjük...  azért, mert valaki szétcsapja a fejét esés közben egy infúziós állvány talpában... azért, mert elzáródnak a belei az ápolók hanyagsága miatt...
De tovább kell lépni...  és már nem rágódni a múlton, de gondosan őrizni a tanulságokat. És a jó oldalát keresni, mit tanultam belőle?  Mit tudtam meg magamról; mit tartok fontosnak; mennyit bírok; miről tudok lemondani panasz nélkül; mennyire hallgassak a belső hangra, a megérzéseimre; mennyire tudok szeretni; mennyire tudok türelmes lenni; és ilyesfélék...
Köszönöm mindenkinek, aki aggódott, szorított, együttérzett, érdeklődött... Ez is erőt adott. Remélem, újra legalább olyan lesz a világ (mármint a közvetlen környezetemben), mint az előtt a bizonyos kórházi beutaló előtt. Én igyekeztem, hogy legalább oda visszaállítsam a világ kerekét... Milyen viszonylagos minden! Akkor nem voltunk elégedettek vele, most örülök, hogy már majdnem olyan! És hiszem, hogy még jobb lesz! Pici változásokkal, napról-napra egy kicsit jobb!
És jut majd újra egy kis idő arra, amiről kezdetben szólt ez a blog, szöszmötölésre rongyokkal, gyöngyökkel, gyapjúval, meg hasonlókkal...

2010. november 20., szombat

Új fejezet kezdődött

Hol is hagytam abba? Igen, már tudom. Szombaton menetünk, semmi változás. Kértünk egy kerekesszéket, értetlenül nézett ránk az ápolónő. Anyu fel sem nyitotta a szemét. Felültettük, és mondtuk neki: megyünk csavarogni. Kinyitotta a szemeit. Beleültettük a székbe, szépen megfésültem, ráterítettük a köntösét, vittem egy csinos kendőt, azt a nyakába kötöttem, és mondtam neki: ne kacérkodjon, ha a férfibetegek szobája előtt megyünk el. Akkor már egész élénk volt, és amikor elindultunk az ajtó felé, szinte a nyakát nyújtotta, hogy mit fog látni az ajtón túl. Vagy egy órát kocsikáztunk a folyosókon, találtunk egy helyet, ahol alacsony volt az ablak, és kilátott az utcára. Nézelődött, néha morgott valamit, nem nagyon lehetett érteni. Folyamatosan beszéltem hozzá, hogy milyen az idő kint, mi történt otthon, és ilyesfélét. Tamás elolvastatta vele az egyik ajtófeliratot. Nagyon halkan, de érthetően mondta: Vetkőzőfülke. A másik ajtón már egyébként is hiányos volt a felirat, én pedig még egy kicsit módosítottam rajta egy ékezet áthelyezésével. Nézte, mit csinálok, mutattam neki, hogy na most ezt is olvassa el. Nézte egy ideig, nézte, aztán elmosolyodott, és az volt a szemében: Enikém, mindig bohóckodsz! Értette, hogy a vetkőzőből vétkező lett! Tudtam, tudtam, hogy akármit mond a sok okos orvos, ők egy esetet látnak, én pedig az anyut, és én a szívemre és a hétköznapi józan megfigyeléseimre hagyatkozva hiszek abban, hogy lehet ez még jobb is. Amikor visszatettük az ágyba, eldőlt, mint egy zsák, és elaludt, el sem tudtunk köszönni tőle. Annyira elfáradt.
Másnap arra mentünk be, hogy visszakerült a katéter, mert bár semmiféle vizsgálat nem igazolt semmiféle szervi bajt, mégsem működött a dolog. Ezt mondták. De ismét szép napsütés volt, felpakoltuk anyut zacskóstól, betakargattuk, aztán kerekesszékkel irány a lift, onnan az udvar. Kicsit sütkéreztük, de aztán hűvös lett, irány vissza a lift, föl a másodikra, végig az ottani osztályokon, majd a másik lifttel le, vissza a szobához. Kérdeztük, hogy nagyon fáradt-e, vagy még kocsikázzunk. Mit gondoltok, mit választott? Hát azt, hogy kocsikázzunk! Megint jól elfárasztottuk.
Kezdődött az új hét, gyógytornász érkezett, felállította az ágy mellett, de mivel nagyon gyenge volt, nem bírt megállni, a gyógytornász tovább nem is foglalkozott vele. Kérdeztem anyu szobatársát, hogy legalább az ágyban átmozgatta-e, de nem. Nem foglalkozott tovább vele. (Aztán már másnap nem is jött.) Mi hétfőn kora délután ismét kerekeztünk vele, de időre vissza kellett vinnünk, mert a kezelőorvosa hívott egy pszichiátert, hogy mondjon véleményt az anyu állapotáról. Ez az után történt, hogy javasolta, hogy anyu egyik gyógyszerét, ami a depresszió kezelésére szolgál, felcserélhetnénk valami modernebbel. Akkor fel sem fogtam, de este, mint egy megakadt lemez, újra és újra csak ez járt a fejemben. Én váltom ki hosszú évek óta anyuék gyógyszereit. Nem tudtam, hogy ez a gyógyszer depresszió kezelésére szolgál! És egyáltalán, miért kezelik az anyut évek óta depresszióval? Kérdezgettem embereket, akik ismerik anyut: tapasztaltak-e nála ilyen tüneteket. Mindenki csak hüledezett. Másnap első dolgom az volt, hogy megkeressem az orvosát, és elmondjam, szerintem ez valami tévedés. Bár nagyon udvarias volt, azért éreztem a szavaiból, hogy mivel nem vagyok orvos, ez a vélemény - hogy úgy mondjam - nem megalapozott. Azért nem hagytam magam, és kapásból felsoroltam a depresszió enyhe és súlyosabb tüneteit, jónéhányat, és még azt is mondtam, hogy aki figyel a hozzátartozóira, annak fel kell tűnni annak is, ha megváltoznak a legkisebb mértékben a szokások, a viselkedés, én azonban semmi ilyet nem tapasztaltam. Erre mondta, hogy hív egy pszichiáter szakembert, és véleményt kér anyuról.
Szóval, visszaértünk a kerekezésből, vártuk az orvost. Érkezett, kiküldött minket, becsukta az ajtót, gondolom, hogy a jelenlétünk ne befolyásolja anyut. Majd kijött, és el is akart menni. De kértem, hogy mondjon valamit, hiszen mi azért vártuk meg, hogy hátha kérdez valamit az előzményekről. Azt mondta, hogy ez nem fontos, egyértelmű a diagnózis: súlyosan előrehaladott időskori szellemi leépülés, ami rohamosan romlik, nincs remény a változásra. Nem, nem, nem - kiabált bennem, és nem engedtem, hogy elmenjen. Elmondtam az előzményeket, hiába nem volt kíváncsi rá. Azt mondta, hogy látta anyu leleteit, és ő most ért ebbe a stádiumba, tudja, hogy nehér ezt egy hozzátartozónak elfogadni. Még mondott egy olyan hülyeséget, hogy ha egy Nobel-díjas kezd elhülyülni, még akkor is százszor olyan okos lesz, mint mi. Kérdezte, hogy mivel foglalkozott anyu, és hogy ugye ő nem volt Nobel-díjas. Na ugye? Még mindig nem tágítottam. Újabb kérdésem: összefügghet-e a szellemi állapotával az, hogy nem tud lábra állni? Azt mondta, kizárt. Akkor az újabb kérdésem: mivel magyarázza, hogy ha saját lábán jött be a kórházba, és nem vétettek a kezelés során, és a szellemi leépülés nem okoz ilyen problémát, akkor miért nem tud jelenleg lábra állni? Gondolkodott, aztán egy kis idő múlva azt mondta: hát lehet, hogy ezt ki kéne vizsgálni! Többet nem kérdeztem tőle...
Újabb nap, anyuval már szinte egyetlen értelmes mondatot nem tudtunk váltani, nem akart enni, nagyon nyugtalan volt, így állandóan megkötötték a kezét. És amikor szerda reggel vittem be neki a friss reggeli gyümölcsturmixot, már reggel úgy találtam, hogy megint újabb véraláfutások voltak a kezén, csuklója egészen szorosra megkötözve, rajta egy szakadt kórházi férfi pizsamakabát fordítva (hátul a gombok), egyéb semmi, takaró nélkül, akkor először óvatosan kiszabadítottam, betakargattam, megnyugtattam, majd sikerült pár kanállal elfogadtatnom vele a gyümölcsturmixból. Az orvosát nem találtam még akkor. Bementünk dolgozni, de amint elindítottuk az aznapi munkát, visszamentem. Megtaláltam a kezelőorvost, és mondtam, hogy haza szeretném vinni anyut. Mintha örült volna... Még mondta, hogy esetleg áttehetnék az elfekvőbe... Kicsit csúnyán néztem rá. Mondta, hogy délután elkészíti a zárójeletést, kiírja a szükséges gyógyszereket, kiveszik a katétert (bár lehet, hogy ezzel probléma lesz), rendel fekvő betegszállítót és másnap kora reggel hazahozzák.
Egy egész éjszakát átizgultam, hogy ne történjen már semmi szörnyűség, és anyu kibírja még ezt a pár órát.
Átrendeztük a szobát náluk, hogy a legcélszerűbben legyen a helye, és körbe is tudjuk venni az ágyat, hogy ne tudjon se leesni, se éjszaka megindulni róla. Apu persze nagyon-nagyon ideges volt, hogy mi is lesz, hogyan tud majd ő ellenni anyuval, ha nem is érti, mi lesz éjszaka, amikor mi sem vagyunk ott, és ilyesmi...
Aztán csütörtökön reggel 7 óra előtt megérkeztek a betegszállítók. Új fejezet kezdődött.
Csütörtök délutánra már érthetően beszélt, pisilni nem volt hajlandó a pelenkába. Így is gondoltam, hogy inkább visszatartja, annyira nem tud ezzel megbarátkozni. Amint hazaértem a szobavécével, ráültettem, és kis idő múlva ment simán a dolog! Az éjszaka kicsit fárasztó volt apunak, de túlélték, pénteken már értelmesen beszélt, mutogatta a kékesfekete csuklóit a szomszédasszonynak, nézte a tévét, a gyógytornásszal is beszélgetett, felállt a járókeretre támaszkodva, de lépni nem nagyon sikerült, viszont a gyógytornász ülve és fekve jól megtornáztatta, és azt mondta, hogy egy alkalom után nem mondhat még igazi szakvéleményt, de szinte biztos abban, hogy anyu újra fog járni!
Ma pedig szinte egész nap ébren volt, teljesen tiszta volt a tekintete, értelmesen és összefüggően beszélt, evett, megfogta a bögrét, már nem akart szívószállal inni, az ebédkor kivette a kezemből a kanalat, és már csak picit tette lejjebb, mint a szája elsőre, aztán pedig mindig odatalált, nevetett a folyamatos ugratásaimon. Most estefelé már elfáradt, és egy-két történet szereplőit felcserélte, de annyi baj legyen... Ma már többször magától felült az ágyban, aztán ki az ágy szélére, délután pedig odatettem neki a járókeretet, és magától, segítség nékül egyedül felállt!!! Igaz, egészen iksz lábakkal, remegő térdekkel, de miután mondtam neki, hogy ne tolja ki a fenekét, hanem húzza előre a csípőjét és a térdeit próbálja hátra feszíteni, akkor kiegyenesedett!!! Pár másodpercre, igaz, azután visszaült az ágyra. De ma szombat van!!! Amiről pedig előrébb írtam, az hét elején volt!!!
Mondtam is anyunak, hogy igyekezzen, mert még karácsony előtt vissza kell mennünk a kórházba egy-két ajtón bekopogni, és nem mondunk semmit, csak  benyújtjuk az ajtón a kezünket oly módon, hogy a hüvelykujjunkat bedugjuk a a mutató és a nagyujjunk közé.
Erre megint nevetett...

2010. november 12., péntek

Már a szélén voltam

Bizony, bizony, lejjebb van az alja, mint ahogy gondoltam. Annak a bizonyos gödörnek! Pedig már a szélén voltam! És igen, a kórházban minden, minden megtörténhet (idézet Gabitól az egyik kommentből)!
Köszönöm mindenkinek a szurkolást, a ránk gondolást, a kedves szavakat a kommentekben és a levelekben is. Nem tudok mindenkinek válaszolni, így erőt vettem magamon és  most ide írok a történésekről.
Szóval már minden szépnek látszott, örültem a reménynek. Jött az újabb nap, irány Kalocsa, mentünk szokás szerint reggel dolgozni, aztán dél körül be a kórházba anyuhoz. Éppen tolták ki ágyastól a kórteremből és vitték le a kardiológiára. Szegénykém aludt, kifáraszthatta a gyógytornász, az ágyba a lábához pakolták az összes cuccát, táska, kabát, bot, törülköző, ő meg úgy feküdt ott, mintha ő is egy csomag lenne. Úgy is kezelték. Személytelenül. Mentem az ággyal együtt. Betolták egy kétágyas szobába, ahol azon morfondíroztak, melyik a kevesebb munka: kitolni a másik ágyat és ezt a helyére tenni, vagy a nénit átrakni a másik ágyba. Én próbáltam bátortalanul javasolni, hogy maradhatna az ágyában, ennek a szélén van rács, nem fog leesni róla, meg ezt szokta meg, de végül úgy döntöttek, átrakják. A cuccait letették az ágy mellé, egy arra járó nővérnek odavetették, hogy hoztak egy beteget fentről és kész. Semmi papír, semmi iránymutatás, hogy kicsoda-micsoda, miért alszik, mivel kezelték eddig, miért hozták át. Én csak néztem, és láttam, ez így nem lesz jó. Új környezet, új ágy, nincs rajta rács, nincs járókeret az ágy mellett, anyu csak alszik, és csak egy néni van rajta kívül a szobában, de az is megy hamarosan egy vizsgálatra. Mi lesz, ha felébred? Érdekes, csak bennem fogalmazódott meg ez a kérdés.
Odahívtam a nővért és elmondtam röviden a történetet, hogy miért fekszik itt, miért ilyen és hogy egyedül nem képes felkelni és össze van zavarodva, nem fogja tudni, hogy hol van és miért, ha felébred. Kértem, hogy éppen ezért nagyon figyeljenek rá. A nővér szemében láttam, hogy nem érti, mit is akarok, meg ugyan már, itt egy okos hozzátartozó, aki osztja az észt, és ő akarja megmondani a nővérnek, hogy mit is kell csinálni egy ilyen magatehetetlen, leépült beteggel. Szóval, nem voltam nagyon nyugodt, amikor visszamentem dolgozni. Ekkor délután fél egy volt. Háromkor visszamentem a kórházba, hogy megnézzem, felébredt-e anyu, és lássam, maradt-e az előző napi javuló állapot.
A szoba üres, a néni valahol kint, anyu pedig ágyastól hiányzik. Akkor már egy csomóban volt a gyomrom. Sarkon fordultam, majd feldöntöttem a nénit, aki épp akkor ért vissza a szobába. Közölte, hogy anyu épp a röntgenben van, ugyanis ő találta meg az ágy mellett, a fejéből dőlt a vér, leesett az ágyról és közben a fejét valamibe beverte, ami felszakította a jobb szeme fölött a kb. 4 -5 cm hosszan a bőrt, de többet nem tud.
A nővérpultnál éppen az a nővér volt, akinek én "átadtam" a "beteget", nyomatékosan kérve, hogy nagyon figyeljenek rá. Teljesen elszakadt a fonal, magamból kikelve ordítoztam vele - azt hiszem, mert nem pontosan emlékszem, kicsit kikattantam -, még arra emlékszem, hogy jópár beteg volt a folyosón és csak néztek, hogy mi ez a ribillió -, még valami olyat is kiabáltam, hogy ha anyunak eltört valamije, feljelentem ezt az egész trehány, lelkiismeretlen, lelketlen bandát (ez persze nem igaz mindenkire, mert vannak érző, gondos, lelkiismeretes ápolók is, igaz, a minőségi és ritka kisebbséget alkotják). Aztán majdnem eltévedtem, amíg a röntgent kerestem, zárva volt, csöngettem, aztán beengedtek. Látta a röntgenes, hogy milyen állapotban vagyok, leültetett a folyosón, de még nem tudott mondani semmit, mert akkor csinálták a felvételeket. Aztán egyszer kiszólt, hogy bemehetek. Sötét volt, kis lámpa égett, anyu feküdt az asztalon, letakarva állig, csukott szemmel... szörnyű volt, egy egész más helyszínt idézett... Nem tudtam a sírást abbahagyni, bár nyugtattak, úgy néz ki, nincs nagyobb baj. Kérdezgettem anyut, halkan válaszolt, tapogattam, kérdezgettem, fáj-e valahol, de csak ingatta a fejét. Aztán megint kiküldtek, mert még készítettek újabb felvételeket. Majd pár perc után kitolták anyut ágyastól és visszamentünk az osztályra. Ott áldogált a nővér, sértődötten meresztgette a szemeit és vonogatta a vállát, azt mondta az orvosnak, hogy a hozzátartozó nem kérte kifejezetten, hogy rakjon föl rácsot. Ja. Én vagyok a hibás. Lehet, nekem kellett volna átadnom a beteget, elmondanom az anamnézist, az eddigi kezelést, és hogy ezután mit javaslok, esetleg még beköthettem volna az infúziót, és megkérdezhettem volna az ügyeletes orvoskollégát, hogy egyetért-e az általam javasoltakkal. Ha ezt ezt stand-up comedy-ben hallom, röhögtem volna...
Míg anyu visszakerült a szobába, én az ügyeletes orvosnak soroltam el nem kevésbé indulatosan a kórházban tapasztaltakat, egészen a beérkezéstől, a hanyagságot, a lelkiismeretlenséget, a nemtörődömséget, a kiszáradást, az egész kálváriát. Közben megérkezett anyu kezelőorvosa a röntgeneredményekkel, szerencsére semmi nem tört el. Azaz mégis. A javulás. Anyut olyan sokk érte az újabb környezetváltással, az újabb ápolókkal, az eséssel, hogy újra visszaesett abba a féléber-fékóma állapotba, igazán nem akar enni, se inni, ritkán tudunk néhány szót váltani, de inkább csak motyog, jajgat és nyöszörög. Napi 2-3-4 infúzió folyik, nagyon lassan, ami azt jelenti, hogy napi 5-6 órán keresztül a keze le van kötve, mert mocorog, fáj már mindene a fekvéstől, nem marad nyugton, így rögzítik a kezét, hogy ne álljon le az infúzió. Ezáltal még nyugtalanabb, a katéter is nagyon irritálhatta, szóval nem elég, hogy már mindene kék és fekete, az esésektől, a forgatástól, az erősebb fogásoktól, még el sem helyezkedhet kényelmesen, mert le van kötözve. Nem tudom, én ép ésszel bírnám-e. Szerintem ez is tovább rontja az állapotát. Napok óta firtatom, hogy meddig kell még a katéter, eddig csak azt a választ kaptam, hogy még kell. Aztán tegnap úgy tettem fel a kérdést, hogy ugyan mondják már meg nekem, hogy azért szükséges-e a katéter, mert nem dolgozik valamelyik szerve, esetleg valami szűkület miatt, tehát szervi oka van, vagy egyszerűen csak a nővérek kényelméért, hogy ne kelljen egy sok infúziót kapó beteget állandóan pelenkázni? No, ma elértem, hogy délután kivették a katétert! Legalább már ettől nem szenved. Ígéretet kaptam hétfőn arra is, hogy itt majd "gatyába rázzák" anyut, célirányos kezelés, napi kétszer gyógytornász, gondos kezelés...
Ma, pénteken jelenthetem, hogy bár a fizikai erőnléte nem romlott, és már nem szenved a katétertől, ez minden, ami jót el tudok mondani. Sokkal több negatívumot: annyira sem tudok kommunikálni vele, mint előző héten, van egy jókora seb a szeme fölött egy csinos kötéssel, a szemét már ki tudja nyitni, de kedden úgy nézett ki, mintha Muhamad Ali bemosott volna egyet neki, dagadt, tarjagos lila paca mögött volt a szeme, most már "csak" egy leapadt lilásvöröses monokli. Az eséstől a combja végig lilásfekete, a csuklói véraláfutásosak a kötözéstől (és persze, hogy közben rángatja a kezét, amikor megpróbál fájdalommentesebb pozíciót felvenni), a szájpadlása tele van aftával, mert hétfő óta senkinek nem jutott eszébe, hogy szegény beteget csak etetjük, etetjük, de közben ki kellene tisztítani a fogsor alól az oda rakódott ételmaradékot, a szája vastag cserepesre száradva ma reggel... nem is sorolom tovább. Ja, és gyógytornász nemhogy kétszer, de egyszersem volt nála egész héten. Lebetegedett. Ez van. Karok szélesen széttárva, váll kicsit felhúzva, zavart mosoly... ennyi... Hogy közben a beteg lemarad arról a vonatról, amire még talán felszállhatna, istenem, öreg is, meg itt ez az öregkori demencia, mit számít már... No, ezt nem mondják így szavakkal, de sokkal beszédesebb az, amit nem tesznek meg érte...
Ma reggel vittem be neki friss zöldség és gyümölcsturmixot mézzel és pici tejjel. De még aludt. Megkértem az egyik (gondos és alapos) nővért, hogy etesse meg. Dél előtt újra mentem, örömmel mondta, hogy szinte az összeset megette anyu, kivették a fogsorát, lekezelték az aftákat, és ugye, mint már írtam, megszabadították a katétertől. Pici jó hír mára. Holnap, ha éppen nem folyik infúzió, elhatároztam, hogy megpróbálom először csak felültetni, aztán mondjuk felállítani, vagy esetleg kérek egy kerekesszéket, és kiviszem kicsit a folyosóra. Ha ki tudnám zökkenteni ebből a révült állapotból és még erősödne, akkor hazaviszem és megszervezem az otthoni ápolását.
Ja, és Pécsre persze ebben az állapotban nem vitték el. Amire hat hónapja vár. Ha majd kell egy új időpont, akkor az újabb hat hónapos várólista, bár ha az eddigieket kibírta, akkor már mindent ki fog bírni!
Azt mondta délután a kezelőorvosa, hogy látja, mennyire kimerült vagyok, és hogy megérti, hogy nehéz látni egy szerettünk öregkori leépülését. Igyekeztem nem indulatosan, de határozottan megmondani neki, hogy anyunál nem öregkori leépülésről van szó, hanem egy pár héttel ezelőtt keletkezett sokkról, esetleg egy nem megfelelő kezelés miatt fellépő agyi zavartságról, ami el fog múlni!!! Hinni kell benne!!!
Ma este újra visszamentem hozzá. Infúzió nem folyt, egyik csuklója viszont úgy odakötözve az ágyhoz, hogy már egészen lila volt a kézfeje. Elfelejtették kikötni... Persze, közben műszakváltás, a kötözők már elmentek haza, az utánuk jövők pedig nem tudnak semmiről... Számoltam. Tízig, húszig... aztán szépen megkértem, illedelmesen az éjszakás nővért, akit egyébként most láttam először, hogy csak a szükséges ideig rögzítsék a csuklóját, és kíméletesen... Azt mondta, hogy sajnos előfordul, hogy ezek a demenciás idősek kirángatják a tűt, vagy állandóan elforognak, és megáll az infúzió. Ezt nem kellett volna mondania, így ő sem tudott kitérni az elől, hogy meghallgassa a történetet, hogy amit maga előtt lát, az nem egy időskori demencia, hanem egy kórházi kezelés alatt, miatt, következtében bekövetkezett állapot, amit nem akarok elfogadni és igenis hiszek benne, hogy ha nem rontják tovább a helyzetet, akkor még visszafordítható. Hogy hitte-e, nem tudom, a szemében kis csodálkozást láttam és együttérzést.
Remélem, a jövő hét választóvonal lesz, végre ideér a gyógytornász, anyu kibillen ebből a félkómás állapotból, és haza tudom hozni. És az itthoni környezet, apu, a kutya, a szomszédok, a szerető gondoskodás visszahozzák ebbe a világba... Ámen.

2010. november 8., hétfő

Gödörben

Az utóbbi időben nem varrtam, nem csináltam semmi olyat, amihez fantázia, ötlet, kreativitás kellett volna. Nem kapcsolatam be a tévét hetek óta, és csak ha nagyon muszáj volt, akkor ültem le itthon a számítógép elé. Kezdődött egy nagy felfordulással a munkahelyemen, kissé most rendeződtek a sorok, de azt hiszem, ez most csak olyan átmeneti állapot, olyan "most-ezt-kell-elfogadni-mert-nem-lehet-máshogy". De szerintem lesz még változás. Aztán, amikor az ember azt hiszi, hogy ennél nagyobb káosz nem kell, akkor az anyukája, aki a gyengesége és a folyamatos szédülése miatt bevonult a kórházba egy állapotjavító, értágító tíz napos infúziókúrára, a kúra vége felé egyre rosszabbul lesz, majd nem tud lábra állni, aztán már se segítséggel, se járókerettel kimenni a vécére, aztán már azt sem tudja, hogy hol van, és hogy mi történik vele, mindenféle csövek lógnak beléje és belőle, csak motyog és szinte állandó valamiféle alvás és ébrenlét közötti állapotban van, enni nem eszik, és inni is csak azóta, hogy kissé erélyesebben elkezdtem tudakolni, hogy ugyan mondják már meg, mi is történt itt egy olyan beteggel, aki öreg ugyan, és mindenféle betegsége van, de azért megfőzött, rendben tartotta a lakást, olvasott és kézimunkázott, szomszédolt és trécselt a kisajtóban, pörölt a papával és kérte, hogy jelentsem be a fodrászomhoz, az az ember bemegy a kórházba saját lábán, ép elmével, és most egy ilyen állapotban lévő beteg, akiről azt mondja egy másik osztály orvosa, ahova levitték ellenőrzésre, hogy a néninek igazán az a baja, hogy ki van száradva! Egy kórházban! Az öregek egyébként is gyakran elfelejtenek inni, akkor el lehet képzelni egy olyan beteget, aki napról napra rosszabbul van valamitől, egyre gyengébb, már lábra sem tud állni, kissé zavarodott is, hogy most mi is történt vele, csak fekszik, már nem kap infúziót, mert a számára rendelt tíz napos adag megvolt, igaz, most éppen magatehetetlen, és nem dőlt el, hogy akkor most hazaadják vagy mi is lesz vele, aztán eltelik úgy egy-két nap, hogy közben igazán nem történik semmi, és senkinek nem jut eszébe, hogy a néninek, ott a fal melletti ágyon talán a kezébe kellene nyomni naponta egyszer-kétszer a poharat egy kis vízzel. A szíve is gyenge, ettől is és a fekvéstől is egyre gyengébb a keringése, aztán a vízhiány, és aztán a félrebeszélés.
Lassan két hete, hogy ez a súlyos állapot fellépett, és azóta ami időt csak tudtam, ott töltöttem a kórházban. Próbáltam etetni, itatni, próbáltam mesélni neki a faluról, az ismerősökről, igyekeztem beszélni hozzá, igyekeztem nyugtatni, hogy amiket mond, azok csak rossz álmok, téveszmék, senkivel nem történt semmi rossz, nem kell temetésre menni, vagy csak fogtam a kezét és néztem, ahogy fájdalmasan össze-összerándul, a rossz álmoktól, a mindenféle hasi görcsöktől, amit a renyhe bélműködés és ürítési gondok, majd a katéter okozott. Vagy az oldalán lévő kékesfekete csíkok, amiket akkor szerzett, mikor megindult egyik éjjel az ágyról és elesett, oldalával rá a járókeretre, talán a bordája is megrepedt, mert ha köhécselt, nagy fájdalom látszott az arcán, és szabad kezét, amiben éppen nem lógott az infúzió, odakapta a fájdalmas részhez. Próbáltam nyugtatni, hogy ha a rácsot szorítva felhúzta magát, és szinte öntudatlanul vécére akart menni mindenáron, és lázálomból ébredve, a rácsba kapaszkodva alig érthetően könyörgött, hogy segítsek rajta, és vigyem haza. És úgy éreztem, hogy megszakad a szívem, hogy nem tudok segíteni rajta. Esténként, ha tudtam, addig ültem az ágya mellett, amíg el nem aludt. Aztán ha hazajöttem, vagy csak bevonultam az egyik sarokba, elővettem a sudokut, és hogy ne kelljen tovább erre gondolnom, és addig néztem a számsorokat, míg kiütöttem magam, vagy  zokogtam és fél éjszakát könyörögtem a Nagy Rendezőhöz, hogy ne hagyja szenvedni. Pöröltem a kórházban a nővérekkel, az orvosokkal, újra és újra magyarázatot kértem a miértre, hogy lehet ez, miért nem végeznek több vizsgálatot, miért nem tornáztatják, miért nem itatják, miért nem akarják annyira tudni, hogy mi történt, mint én, miért, miért miért....? Hogy fog-e újra járni, hogy megerősödik-e, hogy tudunk-e újra beszélgetni, vagy valami visszafordíthatatlan történt? A folyamatos idegesítő jelenlétem, a sok-sok kérdésem, az értetlenségem, a látható elkeseredésem és kétségbeesésem, a számonkérésem okozta, vagy egyébként is így történt volna, de elindult egy folyamat. Anyut etették, itatták, már amennyit bele tudtak diktálni, folyadéknaplót vezettek róla, gyógytornász foglalkozott vele, naponta 2-3, de volt olyan nap, hogy 4 palack infúziót kapott, folyamatosan ellenőrizte a főorvos és az osztályvezető főorvos az állapotát, folyamatos kardiológiai ellenőrzést is kapott, elvitték egy másik városba mentővel CT-re is, így telt el két hét, folyamatos reménykedéssel és újbóli kiborulással, mert volt, hogy egyik nap néhány mondatot tudtam vele beszélni, de a legtöbbször vagy abban a félalvás állapotban volt, amiben vagy halkan jajgatott, vagy haza akart indulni, vagy pedig csak alig érthetően a zavart tévképzeteit motyogta.
Ma volt az első nap, hogy délelőtt 11-kor, amikor bementem, nyugodtan aludt, azt mondták a szobatársai, hogy nagyon elfárasztotta a gyógytornász, de olyan sima arccal és nyugodtan aludt, hogy nem keltettem föl. És amikor este bementünk, nyitva volt a szeme, kicsit mosolygott, keveset, de összefüggően beszélt, tisztában volt az állapotával és azzal, hogy hol van. A nővér segítségével bekanalazott egy gyümölcsjoghurtot, és megbeszéltük, hogy szívesen enne holnap egy kis kompótot és tejbegrízt!!!  Elsírtam magam, ott, örömömben. Remélem, nem kiabálom el a jó hírt, és már innen nem fog visszaesni, csak javulni és erősödni. Kell is neki, mert holnap valószínűleg átviszik a belgyógyászatra, egészen pontosan a kardiológiára, ugyanis a szívproblémái miatt fél éve vár egy pécsi szívműtétre - az ottani vizsgálattól függően szívkatéterezésre vagy ércserére. És ennek az időpontja e hét csütörtök, azaz 11-e! Máig kétséges volt, hogy vissza kell-e mondani ezt az előjegyzést, vagy le lehet vinni Pécsre. Én, ahogy az eddigi állapotát láttam, kizártnak tartottam, hogy elviszik. Azonban az orvosok azt mondják, ki fogja bírni. És még van három nap, addig még tovább erősítik és erősödik. Ma anyu is mondta, hogy tudja, hogy átviszik egy másik osztályra, és hogy erősödnie kell, mert megy csütörtökön Pécsre. És utána jobb lesz a szíve is. És utána már olyan erős lesz, hogy csuda. Ezeket mondta. Úgy legyen! Én pedig nem tudok mást tenni, mint hogy továbbra is, amikor tudok, megyek be hozzá, árgus szemekkel figyelem az ellátását, viszek neki tejbegrízt és kompótot és erősen gondolok arra, hogy már semmi rossz nem történhet. Ámen.

2010. október 22., péntek

Címoldalon

voltam megint a Meskán. Judit barátnőm figyelmeztetett, hogy katicás kitűzőm bohoka jóvoltából odamászott a Meska címoldalára, a Szemezgetőbe. Ezúton is hálás-katicás köszönetem érte!
Ma pedig újabb üzenet egy kedves ismerőstől, Zitától és egy újabb sms barátnőmtől, hogy már megint...! Ezúttal a kékfestős tartókám tetszett meg egyik kedves kézművestársamnak, lollipopup-nak.
Nagyon-nagyon örültem, és köszönöm neki is!

2010. október 5., kedd

Azért mindig visszatérek...

... mostanában a filchez és a kékfestőhöz. Amikor ezeket tervezem és varrom, úgy érzem belül, hogy mindig is ezt szerettem volna csinálni. Elővettem a magyar motívumos gyűjteményt, és azokból merítek, persze kicsit átalakítom, hozzáteszek, elveszek...

Persze a leveles is visszatér, de azt sem sablon alapján készítem, hanem mindig ahogy sikerül, ez a jó benne, nincs két egyforma levél rajta, és nincs két egyforma tartó.
Ugye, látszik rajtuk, hogy örömmel csinálom?

2010. október 3., vasárnap

Újra Mindigszatyor...

Barátaim kérdezték, hogy mikor varrok újra olyan összecsukhatós szatyrot, mert mostanában nem látták sem itt, sem a meskán. És mivel én elneveztem ezt "Mindiglegyennáladszatyornak", ez túl hosszú, így kapott tőlük egy új nevet, a "Mindigszatyrot". Hát itt van egy, szintén a napraforgós sorozatból.


Most kezdem feltöltögetni a készletemet, lassan sorra kerülnek ezek a szatyrok is, hiszen kell készülni a szokásos december eleji keceli vásárra, amire már megkaptuk a meghívót.

2010. szeptember 28., kedd

Hol van az a nyár...

a folytatását már nem is kérdezem :-)  :-( Mindkettő elsuhant már...
Ma reggel is, amikor fölkeltem és kinéztem az ablakon, a levegő szinte vízből volt, talán ha kimegyek, és csavarok egyet a semmin, akkor víz folyt volna belőle. Nem szeretem ezeket a sötét, párás, ködös reggeleket. Csak akkor, ha - nyugtázva a látványt - visszabújhatok a meleg gyapjútakaróm alá, vagy a meleg lakásban azzal a tudattal csoszoghatok fel s alá pizsamában, hogy nem kell kimennem. Viszont egy ilyen reggelen is legtöbbször össze kell kapnom magam, és dolgozni kell menni.
Ezt a hangulatot ellensúlyozandó, újra előkerült a napraforgós minta, jókedv csinálónak, napocska csalogatónak.

Úgy látszik, más is így van ezzel, mert közülük néhány a meskán még meg sem tudott melegedni, már gazdára is talált.

2010. szeptember 27., hétfő

Képeslapok Ordasról

Írtam már arról, hogy van kikötője Ordasnak, és a kirándulóhajókkal sok turista érkezik hozzánk hétvégén - néha még hétközben is. Általában németek, hollandok, svájciak, osztrákok - tehát németajkúak. Aztán, amikor kézművestársaimmal néha kipakolunk a tájház udvarán, jó lenne velük szóban is kommunikálni, nem csak szépen mosolyogni és mutogatni. Bár én évekig tanultam németül, de annak, ha jól számolom 26 éve már, úgyhogy mostanság inkább csak a testbeszédre korlátozódik magam megértetése. Aztán az utóbbi időben a blogomra két németajkú is bejelentkezett, írtak üzenetet, nagy nehezen meg is értettem, és ezen úgy fellelkesültem, hogy újra elővettem a német nyelvkönyveket, és szorgalmasan tanulmányozom is őket. Nagy segítség még nekem Dia blogja, ő ugyanis némettanár és minden bejegyzését magyarul is és németül is felteszi, így abból is sokat tanulok. És beby-piri blogját is szívesen böngészem mostanság, mert érdekes és mulatságos szövegeket tesz föl, és annyira érteni is akarom, hogy ezért hajlandó vagyok szótárazni, és így közben sokat tanulok is.
De visszatérve Ordashoz és a turistákhoz: készítettek régen Ordasról képeslapot, de azóta sokat változott a falu, épült-szépült, így készítettem egy csomó új fotót, elővettem az archívumot is és készítettem két új ordasi képeslapot (pici különbség van csak köztük), rendes postai hátoldallal.



2010. szeptember 26., vasárnap

Zsepitartók - ilyen is, olyan is

Még múltkor, amikor a fehér kozmetikaivatta-tartót készítettem, kiszabtam hozzá egy zsepitartót is. Szintén tiszta fehérben, némi csipkével. Ma végre elkészült.



Aztán eljátszottam újra a kékfestővel díszített filccel, most egy más mintával egy kicsi, papírzsepitartó készült.


Kicsit még lehet finomítani, mert a belső széle nem lett annyira szép, de majd dolgozok még rajta.

2010. szeptember 20., hétfő

Még mindig filc kékfestővel

Elkészült két tartó, melyeket sok mindennek lehet használni, pl. telefonnak, iPodnak, mp4 lejátszónak, külső merevlemez-toknak, stb.  A belsejük kékmintás fehér pamutanyag, és került még bele némi vatelin is. Az indás-leveleshez hasonló került új gazdához a Paprika Napokon, azt hiszem, már valahol Olaszországban van. Ott fejeztem be, és még le sem tudtam fényképezni.


Picit más volt a mintája, és nem pamut belseje volt, hanem filc, és elég nehéz volt a négy réteget összevarrni, akkor határoztam el, hogy az újakat megpróbálom pamutbelsővel készíteni, hátha nem lyukad ki az ujjam, ugyanis gyűszűvel nem tudok varrni. És van még néhány ötletem, hogy mit lehetne filc és kékfestő párosításából készíteni...

2010. szeptember 19., vasárnap

Potyogós almás

Régen esett szó gasztronómiáról, hát most tessék. A héten volt a névnapom, és ilyenkor a munkahelyemen az a szokás, hogy nemcsak megköszöntjük egymást, hanem az ünnepelt valamit készít is a munkatársaknak. Elég ilyenkor kitalálni, hogy mi is legyen az. Nekem különösen (mivel nem helyben dolgozok), mert ha nem tudok aznap itthon maradni délelőtt és csak délre bemenni, akkor csak vagy hideg kaja jöhet szóba vagy rendelt pizza esetleg. Most azonban úgy időzítettem, hogy bár szerdán volt a névnap, de akkor van a legtöbb munkánk, hegyekben áll a papír mindenhol, és az összes gép dolgozik, így áttettük a névnapot csütörtökre. Mikor szóltam mindenkinek, hogy csütörtök délre hozok valamit, a férfikollégáim (tudva, hogy eléggé ehető a főztöm) kijelentették, hogy addig már nem is esznek, csak ímmel-ámmal (persze, ez - ismerve őket - nemigen volt hihető), különböző vágyakkal álltak elő, találgatva, hogy vajon mi lesz a tányéron. Az egyik öklömnyi töltöttkáposztákról, a másik rántottcsirkéről, a harmadik mindegyhogymileszcsaksoklegyen-ről fantáziált. De nem tudtak kihúzni belőlem semmit, pedig addigra már kész volt a menü. Most már elárulhatom: kakaspörköltet főztem szalonnapörcös túrós csuszával. És nagy sikere volt. Utána pedig egy potyogós almás sütemény, amit csak én neveztem el ennek, tisztességes neve az eredetijének: francia almás. De mivel átalakítottam a receptet, így feljogosítva éreztem magam, hogy új nevet is adjak ennek a süteménynek. És nem azért potyogós, mert hullott almából van, hanem azért, mert nem lehet úgy megenni, hogy kicsit szét ne potyogjon az alma, amit aztán a tányérról az ujjainkkal összekotorva még fel lehet szedegetni, közben mind a tizet lenyalogatni.
Nagyon egyszerű, nagyon mutatós és ami a fő, nagyon finom!

Hozzávalók: 1 csg. leveles tészta, 3 db alma, egy jó evőkanálnyi mazsola, 3-4 dkg vaj, 1 evőkanál cukor, a tetejére kis tojás, mandula vagy mogyoró vagy dió.
Az almákat meghámozzuk, félbevágjuk, a magházát kivesszük és kb. 1 cm-es (lehet kicsit nagyobb is) kockákra/darabokra vágjuk. Egy serpenyőben megforrósítjuk a vajat a cukorral, picit kevergetjük, majd beletesszük az almát és a mazsolát, és kb. 10 percig pároljuk. Félretesszük, langyosra hűtjük.
A tésztát kinyújtjuk kb. 30x35 cm-es lappá. Hosszában félbevágjuk. Az egyik csíkot a sütőlapra tesszük, erre halmozzuk az almatölteléket úgy, hogy körben kb. 2 cm-es üres tésztát hagyunk.


A tészta másik felét hosszában félbehajtjuk (előtte picit lisztezzük meg, nehogy összetapadjon), és egyik oldalról bevagdossuk, ahogy a képen látszik.

Majd kihajtva ráterítjük az almás csík tetejére, a széleit egy evőkanállal összenyomkodjuk. A tetejét úgy kenjük meg tojással, hogy a csíkok a tetején ne tapadjanak össze. Megszórhatjuk vágott mandulával, mogyoróval vagy dióval. Forró sütőben kb. 25 perc alatt megsül.

És nem kell 25 perc, hogy elfogyjon...

2010. szeptember 18., szombat

Esős Paprika Napok

Szakadó esőben indultam kora reggel Kalocsára, a Paprika Napokra. Tavaly volt az első év, hogy a bazáros kirakodóktól elkülönülten egy kézműves szigetet alakítottak ki. Az idén is meghívták azokat, akik tavaly az első fecskék voltak. Már tegnap délután, a szüreti felvonulás alatt is lehetett volna bemutatózni és árulni, de amikor délután 5-kor kimentem megnézni a többieket (ugyanis addig dolgoztam), csak álldogáltak szegények az esőben a sártakban, faházakban, ki se pakoltak, nem is volt értelme, mert se nézelődő, se vásárló nem volt, csak néhány hasonlóan elvetemült és mindenre elszánt rendező-szervező tette a dolgát. Úgy gandoltam akkor, hogy ha reggel esik, nem is megyek a mai napra sem. Azonban amikor itthon este elkezdtem összepakolni és még féligkész kulcstartókat és egy telefon- vagy iPod-tartót a tűvel, fonállal, egyebekkel bekészítettem, hogy majd ma ott a vásáron varrni fogok, akkor már tudtam: egy életem, egy halálom, ha esik, ha fúj, én ma megyek. Így indultam ma reggel hétkor szakadó esőben a vásárba. Ma egy szalmafonóval osztoztunk a faházon, pontosabban a szalmás Erika férjével, aki nagyon jó és hasznos társnak bizonyult. Hozott ugyanis takarófóliát, amit ráhúztunk a faház tetejére, és a háron oldalon felnyíló oldallapokra, így nem áztunk be és ki tudtunk pakolni úgy, hogy az eső nem csöpögött be a "rongyokra".
Délelőtt nem volt senki, szakadt az eső, azt hittük, soha nem fog elállni, de kb. 11 órára elállt, sőt még a nap is egy kicsit kisütött, aztán délután 3 körül újra beborult, majd elkezdett újra esni. De ami közötte volt, az azért jó volt. Hát először is: befejeztem néhány félkész dolgot, de egyiket se tudom megmutatni, mert el is adtam vagy elajándékoztam őket. A kulcstartókat nem bánom, hogy nem fényképeztem, mert hasonlóak voltak, mint a már bemutatottak, viszont nagyon szép lett az az iPod- vagy telefontartó, kékfestős aplikált leveles ág motívummal, amit elvitt egy kedves olasz vevő. Ő egyébként visszatérő vásárló, tavaly is tőlünk vett egy csomó dolgot, most is. Mondtam, hogy emlékszem rá, sőt arra is, mit vett és ez nagyon tetszett neki. Volt velük tolmács, így könnyebb volt kommunikálni, és ígérte, jövőre is jön és keresni fog. Ez jól esett, és az is, hogy sok kedves ismerősömmel találkoztam, beszélgettünk, így azt mondhatom, jó és szép volt a mai nap.
Most már tényleg dolgozni kell, mert alig maradt valami eladni valóm, és jövő vasárnap szüreti napok lesznek Solt-Révbérpusztán, ahova lehetne menni kézművesvásárba. Én mennék, de hát üres kézzel nem mehetek. Minden attól függ, lesz-e időm a héten valamit készíteni.

2010. szeptember 17., péntek

Kékfestővel folytatódott...

... a kulcstartó készítés. Nem tudom, hány kulcstartót sikerül eladni, vagy egyáltalán sikerül-e, de annyira szeretem készíteni őket, hogy közben is mindig újabb ötletek születnek.
Ez most a friss termés:

2010. szeptember 16., csütörtök

Már megint örülhettem

Ne vegyétek dicsekvésnek, de annyira örülök, hogy ismét a címlapon lehettem a meskán, ezúttal CsiliEkszer jóvoltából. Köszönöm.

Olyan jól esik viszontlátni, amit az ember szeretettel és jó kedvvel csinál, az másnak is tetszik. Augusztusban alig-alig készítettem valamit, hetekig nem töltöttem fel semmit a meskára és csak néha jutottam el a blogírásig.  Eléggé hervasztó volt! Most újra varrok, gyöngyözök, meskázok és blogolok, ez mind-mind kis külön szerotonin, majdnem olyan jók, mint a csokoládé :-D

2010. szeptember 14., kedd

Szemezgető

Nagy öröm volt ma számomra, hogy vancsavarr beválogatta a Meska első oldalán lévő Szemezgetőbe a számomra is oly kedves napvirág kitűzőmet. Ezúton is köszönöm neki!

2010. szeptember 13., hétfő

Kulcstartók

filcből, varrva, gyöngyözve, nemezelve... és felhasználtam hozzájuk párat azokból a pántokból, amik arra készültek, hogy a termékeimbe bevarrjam őket.
Szerettem őket csinálni, azt hiszem, még lesz folytatás...

2010. szeptember 12., vasárnap

A sok fehér után

már kellett valami ellenpont.
Így fűződött ma meg ez a karkötő fekete, fekete irizáló, bronzos és sötét grafitszürke gyöngyökből.

2010. szeptember 11., szombat

Leporoltam a varrógépem

Persze, csak képletesen, mert arra azért nagyon vigyáztam, hogy az ide-oda költözésben azért neki haja szála se görbüljön. Varrni persze már hosszú ideje nem varrtam semmi olyat, amit mutathatnék, mert gondolom, egy pár nadrágszár felvarrásra, némi fehérnemű javításra azért nem vagytok kíváncsiak.
Tegnap előkerült a sok anyagkupac rakosgatása során néhány kiszabott dolog, amit még hónapokkal ezelőtt követtem el. Tegnap este odaültem a varrógéphez, elkezdtem varrni és nagyon csúnya öltéseket csinált. Már majdnem elhittem, hogy vérig sértődött a mellőzéstől, amikor észrevettem, hogy rosszul fűztem be az alsócérnát!!! Pedig olyan egyszerű, szinte eltéveszthetetlen! Szinte!
E kis malőr után aztán már nem volt semmi baj. Ma be is fejeztem egy egyszer már készített kozmetikaivatta-tartót, kis csipkével díszítve, az alsó talpát pedig újragondolva. Ez most fehér ripsz szalagból készült, de még így is elég körülményes volt a bevarrása. Mialatt kész lett, már van is egy újabb ötletem, a következőt már úgy készítem.

2010. szeptember 6., hétfő

Fehér szett

Az építkezés, az alkotótábor, a falunapok és még sorolhatnám mi minden volt, kicsit háttérbe szorult a kézműveskedés. Lassan újra a helyére kerül minden, vettem új gyöngyöket, kiszabtam néhány dolgot, elővettem egy félbehagyott kötést, szóval elkezdtem munkálkodni.
Egy kicsi fűzésre is volt idő, egy fehér szett készült. Pontosabban nem is fehér, mert van benne fehér gyöngyház, halvány bézs gyöngyház és barackszín is.


2010. szeptember 5., vasárnap

Elkészült!

Végre elkészült az átalakítás, padlólap a helyén, festés kész, végre a redőnyök is a helyükön vannak. Már nem is bánom...
Ez a bepakolás előtti állapot, egyelőre a varrógépem a régi kis íróasztalon marad, de már tervezem a kuckóm bútorzatát, szerencsére, találtam egy kitűnő asztalost, aki majd meg is valósítja ezeket a terveket.
És akkor tartok a "rongyosoknak" egy varrókuckó avatót. És ez nem csak ígéret....




És ez már nem a kuckó, csak a hozzá tartozó nagyobb rész.


2010. augusztus 30., hétfő

A Kiállítás

Végre van egy pici időm írni. Az elmúlt hétvégén lezajlottak a falunapok, képgaléria itt.
Érdemes megnézni, a három napos gazdag program egy-egy kis jelenete, részletes beszámoló itt.
És a zsúfolásig telt faluházban megnyílt az alktótábor kiállítása is. A sok munka és szervezés igazán szép és édes gyümölcsöt hozott, az utóbbi évek legjobb anyaga gyűlt össze. Eddig minden évben az egyik résztvevő nyitotta meg, de idén az kérte, hadd legyen ő csak vendég. Így rám marad a kiállítás megnyitóbeszéde.
Ha valakit annyira nem érdekel, akkor ugorja át az alábbi szöveget és csak nézze meg a képeket.
"Szeretettel köszöntök mindenkit az alkotótábor idei résztvevői nevében is, akik név szerint: Csókás Kinga, Deák Gábor, Gajdán Zsuzsa, Kiss Ernő, Kiss István, Kovács Norbert, Kunhegyesi Ferenc, Kun Mandula, Lőrincz Gergely, Nagy Sári Attila, Rendes Béláné, Szabó Bianka, Szörényi Tamás, Viczay Lajos. Szám szerint tizennégyen, azaz kétszer heten.
Hetedik tábor, hetedik kiállítás. Azt mondják, a hetes szám misztikus szám, vízválasztó, fordulópontot hozó. Miért is mondják? Hét napja van a hétnek, hét hangja a zenei hangsornak, hét színe a szivárványnak, hét gazdag esztendőt hét szűk követ, hét a fő bűnök száma, hét az örök élet szimbóluma, hét a Miatyánk kívánságainak a száma, hét a magyar törzsek, hét a magyar vezérek és hét a szabad művészetek száma, hét feje van a sárkánynak, az embernek hét fő csakrája van, hét a főbolygók száma, és a hetedik nap pihent meg az Úr a Teremtés után.
Ilyen különleges szám a hetes, és ez a különlegesség sugároz ránk a falakról, az alkotásokból.
A múló idő kristálykövei, ahogy elmúlt évben Kiss István fogalmazott. Arcok, hangulatok, 2010 nyarának Ordasa, virágok, töltésoldal, utak és házak, impressziók, fények és árnyékok, élmények absztrakciói.
Tizennégy alkotó, tizennégy személyiség, tizennégy szín-, forma és gondolatvilág.
Van egy érdekes Platon mondás: „Van egy hely, amelyet neked kell betöltened, és amelyet senki más nem tölthet be rajtad kívül; valami, amit neked kell megtenned, amit senki más nem tehet meg.” Ők betöltötték a rájuk szabott helyet, és megtették, amit csak ők tehettek meg, amit személyiségük, tehetségük, alkotói sorsuk nekik kiszabott erre a hétre.
Kiragadtak egy-egy pillanatot az öröklétből, hogy kissé átformálva visszaadják annak.
Fityiszt mutatva a múló időnek. A virág a vázában holnap is, egy hét múlva, egy év sőt tíz év múlva is virul, a kis hajó a töltésoldalban, a málló vakolat az egykori szikvízüzem falán, az augusztusi napfény a töltésoldalban olyannak maradnak meg nekünk - mondhatni örök időkre -, amilyenek ezen a nyáron voltak.
A szép és csöndes falu, a szeretett szülőföld lenyomata, ahova idővel már nem emlékeket idézni jön az ember, hanem visszakapni egy pillanatra ebben az ingó, örökké változó és bizonytalan életben a biztonság érzetét.
Erről beszélnek nekünk a kiállított képek, szépről, jóról és igazról, nyitott szemmel és szívvel nézzük-hallgassuk őket, hozzánk és rólunk szólnak."

<><><><>
<>
<><><><><><>







A hangulatról drága Matyusom, azaz Szabó Mátyás (balról) és zenésztársa, Korb Tamás gondoskodott. Ezúton is nagyon-nagyon köszönöm nekik!
Árvereztünk is a rendezvénysorozat szombatjának estéjén, a második és harmadik fotón a székeken látható képeket (ezek az előző táborokban készültek). Ez volt az első alkalom, sokan szkeptikusak voltak, de mi bíztunk a sikerben, és lőn: a négy képből hármat elvittek, a befolyt 68000 Ft az Ordas Jövőjéért Alapítvány számlájára került.

2010. augusztus 15., vasárnap

Fűztem is

Most hétévégén azért egy kicsit fűztem is. Készült néhány fülbevaló és egy hullámos hering karkötő.


Alkotótábor után

Régen nem jelentkeztem, ugyanis szinte egyáltalán nem volt időm a hivatalos dolgokon kívül a számítógép elé ülni. Minden évben ilyenkor van Ordason az alkotótábor, idén immár hetedik éve. Én találtam ki annakidején és azóta is én szervezem, gondoskodok az alkotók meghívásáról, és ha elkezdődik a tábor, az elhelyezésről és az étkezésről, majd az ittmaradó képek keretezéséről, majd pedig a falunapokra kiállítássá rendezem az összegyűlt anyagot.
A meghívottak a héten keletkezett alkotásokból egyet-egyet itthagynak a falunak, mára már igen szép anyag gyűlt össze. A képen is látható a faluház belseje - ami az idén is a tábor bázisa volt -, a falakon az előző évek táborai anyaga, de került már az iskolába is, és a polgármesteri hivatal termeit is díszíti jónéhány.
Az idén először tervezzük, hogy az augusztus végi falunapokon elárverezünk néhányat a régebbiek közül az Ordas Jövőjéért Alapítvány javára. Nagyon jó hét volt, és igen fárasztó, munka mellett gondoskodni mindenről, de mint mindig, akadtak segítők is, nélkülük sokkal nehezebb lett volna. Ordas mindig híres volt a vendégszeretetéről, így lehet az is, hogy a táborlakók nem menzai-éttermi nemüt kaptak, hanem minden nap egy-egy család főzött nekik ízes házikosztot, ami nagyon  szép gesztus volt tőlük, különösen, ha elmondom, hogy volt olyan este, hogy huszonegypáran ültük körbe az asztalokat. És ez így megy már hét éve.


A vacsorák után pedig még jutott idő egy kis esti beszélgetésre, borozgatásra, éneklésre. Az alkotásokat majd a kiállítás után mutatom csak meg.
Az idei meghívottak: Kiss István, Deák Gábor, Szörényi Tamás, Kovács Norbert szobrász, Viczay Lajos fotóművész (Kalocsa), Csókás Kinga (Dunapataj), Kun Mandula (Kiskunfélegyháza), Kunhegyesi Ferenc (Kiskőrös), Kiss Ernő (Hajós), Rendes Béláné Kati néni (Baja), Szabó Bianka (Harta), Gajdán Zsuzsa (Hajduböszörmény), Lőricz Gergely (Csátalja), Sári Nagy Attila (Ordas).

2010. augusztus 8., vasárnap

Hópelyhek kékben

A múltkori hópelyhes minta alapján, csak kék irizáló kásából és kék 3 mm-es teklából készült ez a szett.

A fülbevaló még egy kicsit kéreti magát.

Gyöngybogyó

Megszületett az első bogyóm. Úgy vagyok vele, mint abban a bizonyos magyar filmben a magyar naranccsal: kicsi is, savanyú is, de a miénk!

Ez az első bogyós kísérletem, heringfűzéssel készült, most már, hogy készen látom, már tudom, mit kell legközelebb javítani rajta. (Minta az általam nagyra becsült Vyolina oldaláról.) Először is: nem tettem bele semmit, ezért aztán összelapult, legközelebb egy fagolyót, vagy egy papírmasé golyót fogok "begyöngyözni". (Utólag a végén tömtem bele egy kis vattát, hogy megmutassa a formáját. Talán egy sorral lehetne rövidebb is, akkor kicsit gömbölyűbb lenne, de lehet, ha a már említett golyóbis belekerül, akkor ezzel a mérettel is rendesen gönbölyödni fog. Egyéb bajom nincs vele, tetszik, örülök, hogy sikerült. Még nem tudom, hova fogom felhasználni, de biztos megtalálja a helyét. Addig pedig nézegetem...

2010. július 31., szombat

Szett lett belőle

Már mutattam azt a kis hópelyheket formázó mintájú törtfehér karkötőt. Ma fülbevaló és nyaklánc is készült hozzá, így egy igazán szép, finom szett lett belőle.

Az első hullámos hering

Fűztem már egy mintát ezzel, de csak egy mintáig jutottam, mert olyan egyenetlenek voltak a gyöngyök, hogy nem volt kedvem tovább válogatni. Most azonban, hogy tegnap elkészült a már bemutatott másik karkötő és maradt ebből a szép japán gyöngyből, gondoltam, fűzök egy karkötőt végre ezzel a hullámos hering mintával.

Ezt este fotóztam lámpafénynél, az alábbit pedig ma reggel természetes fénynél.

Nagyon nehéz fehéret fotózni, a gyöngyök valódi színe a kettő között van, a felsőnél kicsit fehérebb, az alsónál pedig kicsit krémesebb, szóval olyan törtfehér, de picit gyöngyházas csillogású az egésznek a hatása.