Hol is hagytam abba? Igen, már tudom. Szombaton menetünk, semmi változás. Kértünk egy kerekesszéket, értetlenül nézett ránk az ápolónő. Anyu fel sem nyitotta a szemét. Felültettük, és mondtuk neki: megyünk csavarogni. Kinyitotta a szemeit. Beleültettük a székbe, szépen megfésültem, ráterítettük a köntösét, vittem egy csinos kendőt, azt a nyakába kötöttem, és mondtam neki: ne kacérkodjon, ha a férfibetegek szobája előtt megyünk el. Akkor már egész élénk volt, és amikor elindultunk az ajtó felé, szinte a nyakát nyújtotta, hogy mit fog látni az ajtón túl. Vagy egy órát kocsikáztunk a folyosókon, találtunk egy helyet, ahol alacsony volt az ablak, és kilátott az utcára. Nézelődött, néha morgott valamit, nem nagyon lehetett érteni. Folyamatosan beszéltem hozzá, hogy milyen az idő kint, mi történt otthon, és ilyesfélét. Tamás elolvastatta vele az egyik ajtófeliratot. Nagyon halkan, de érthetően mondta: Vetkőzőfülke. A másik ajtón már egyébként is hiányos volt a felirat, én pedig még egy kicsit módosítottam rajta egy ékezet áthelyezésével. Nézte, mit csinálok, mutattam neki, hogy na most ezt is olvassa el. Nézte egy ideig, nézte, aztán elmosolyodott, és az volt a szemében: Enikém, mindig bohóckodsz! Értette, hogy a vetkőzőből vétkező lett! Tudtam, tudtam, hogy akármit mond a sok okos orvos, ők egy esetet látnak, én pedig az anyut, és én a szívemre és a hétköznapi józan megfigyeléseimre hagyatkozva hiszek abban, hogy lehet ez még jobb is. Amikor visszatettük az ágyba, eldőlt, mint egy zsák, és elaludt, el sem tudtunk köszönni tőle. Annyira elfáradt.
Másnap arra mentünk be, hogy visszakerült a katéter, mert bár semmiféle vizsgálat nem igazolt semmiféle szervi bajt, mégsem működött a dolog. Ezt mondták. De ismét szép napsütés volt, felpakoltuk anyut zacskóstól, betakargattuk, aztán kerekesszékkel irány a lift, onnan az udvar. Kicsit sütkéreztük, de aztán hűvös lett, irány vissza a lift, föl a másodikra, végig az ottani osztályokon, majd a másik lifttel le, vissza a szobához. Kérdeztük, hogy nagyon fáradt-e, vagy még kocsikázzunk. Mit gondoltok, mit választott? Hát azt, hogy kocsikázzunk! Megint jól elfárasztottuk.
Kezdődött az új hét, gyógytornász érkezett, felállította az ágy mellett, de mivel nagyon gyenge volt, nem bírt megállni, a gyógytornász tovább nem is foglalkozott vele. Kérdeztem anyu szobatársát, hogy legalább az ágyban átmozgatta-e, de nem. Nem foglalkozott tovább vele. (Aztán már másnap nem is jött.) Mi hétfőn kora délután ismét kerekeztünk vele, de időre vissza kellett vinnünk, mert a kezelőorvosa hívott egy pszichiátert, hogy mondjon véleményt az anyu állapotáról. Ez az után történt, hogy javasolta, hogy anyu egyik gyógyszerét, ami a depresszió kezelésére szolgál, felcserélhetnénk valami modernebbel. Akkor fel sem fogtam, de este, mint egy megakadt lemez, újra és újra csak ez járt a fejemben. Én váltom ki hosszú évek óta anyuék gyógyszereit. Nem tudtam, hogy ez a gyógyszer depresszió kezelésére szolgál! És egyáltalán, miért kezelik az anyut évek óta depresszióval? Kérdezgettem embereket, akik ismerik anyut: tapasztaltak-e nála ilyen tüneteket. Mindenki csak hüledezett. Másnap első dolgom az volt, hogy megkeressem az orvosát, és elmondjam, szerintem ez valami tévedés. Bár nagyon udvarias volt, azért éreztem a szavaiból, hogy mivel nem vagyok orvos, ez a vélemény - hogy úgy mondjam - nem megalapozott. Azért nem hagytam magam, és kapásból felsoroltam a depresszió enyhe és súlyosabb tüneteit, jónéhányat, és még azt is mondtam, hogy aki figyel a hozzátartozóira, annak fel kell tűnni annak is, ha megváltoznak a legkisebb mértékben a szokások, a viselkedés, én azonban semmi ilyet nem tapasztaltam. Erre mondta, hogy hív egy pszichiáter szakembert, és véleményt kér anyuról.
Szóval, visszaértünk a kerekezésből, vártuk az orvost. Érkezett, kiküldött minket, becsukta az ajtót, gondolom, hogy a jelenlétünk ne befolyásolja anyut. Majd kijött, és el is akart menni. De kértem, hogy mondjon valamit, hiszen mi azért vártuk meg, hogy hátha kérdez valamit az előzményekről. Azt mondta, hogy ez nem fontos, egyértelmű a diagnózis: súlyosan előrehaladott időskori szellemi leépülés, ami rohamosan romlik, nincs remény a változásra. Nem, nem, nem - kiabált bennem, és nem engedtem, hogy elmenjen. Elmondtam az előzményeket, hiába nem volt kíváncsi rá. Azt mondta, hogy látta anyu leleteit, és ő most ért ebbe a stádiumba, tudja, hogy nehér ezt egy hozzátartozónak elfogadni. Még mondott egy olyan hülyeséget, hogy ha egy Nobel-díjas kezd elhülyülni, még akkor is százszor olyan okos lesz, mint mi. Kérdezte, hogy mivel foglalkozott anyu, és hogy ugye ő nem volt Nobel-díjas. Na ugye? Még mindig nem tágítottam. Újabb kérdésem: összefügghet-e a szellemi állapotával az, hogy nem tud lábra állni? Azt mondta, kizárt. Akkor az újabb kérdésem: mivel magyarázza, hogy ha saját lábán jött be a kórházba, és nem vétettek a kezelés során, és a szellemi leépülés nem okoz ilyen problémát, akkor miért nem tud jelenleg lábra állni? Gondolkodott, aztán egy kis idő múlva azt mondta: hát lehet, hogy ezt ki kéne vizsgálni! Többet nem kérdeztem tőle...
Újabb nap, anyuval már szinte egyetlen értelmes mondatot nem tudtunk váltani, nem akart enni, nagyon nyugtalan volt, így állandóan megkötötték a kezét. És amikor szerda reggel vittem be neki a friss reggeli gyümölcsturmixot, már reggel úgy találtam, hogy megint újabb véraláfutások voltak a kezén, csuklója egészen szorosra megkötözve, rajta egy szakadt kórházi férfi pizsamakabát fordítva (hátul a gombok), egyéb semmi, takaró nélkül, akkor először óvatosan kiszabadítottam, betakargattam, megnyugtattam, majd sikerült pár kanállal elfogadtatnom vele a gyümölcsturmixból. Az orvosát nem találtam még akkor. Bementünk dolgozni, de amint elindítottuk az aznapi munkát, visszamentem. Megtaláltam a kezelőorvost, és mondtam, hogy haza szeretném vinni anyut. Mintha örült volna... Még mondta, hogy esetleg áttehetnék az elfekvőbe... Kicsit csúnyán néztem rá. Mondta, hogy délután elkészíti a zárójeletést, kiírja a szükséges gyógyszereket, kiveszik a katétert (bár lehet, hogy ezzel probléma lesz), rendel fekvő betegszállítót és másnap kora reggel hazahozzák.
Egy egész éjszakát átizgultam, hogy ne történjen már semmi szörnyűség, és anyu kibírja még ezt a pár órát.
Átrendeztük a szobát náluk, hogy a legcélszerűbben legyen a helye, és körbe is tudjuk venni az ágyat, hogy ne tudjon se leesni, se éjszaka megindulni róla. Apu persze nagyon-nagyon ideges volt, hogy mi is lesz, hogyan tud majd ő ellenni anyuval, ha nem is érti, mi lesz éjszaka, amikor mi sem vagyunk ott, és ilyesmi...
Aztán csütörtökön reggel 7 óra előtt megérkeztek a betegszállítók. Új fejezet kezdődött.
Csütörtök délutánra már érthetően beszélt, pisilni nem volt hajlandó a pelenkába. Így is gondoltam, hogy inkább visszatartja, annyira nem tud ezzel megbarátkozni. Amint hazaértem a szobavécével, ráültettem, és kis idő múlva ment simán a dolog! Az éjszaka kicsit fárasztó volt apunak, de túlélték, pénteken már értelmesen beszélt, mutogatta a kékesfekete csuklóit a szomszédasszonynak, nézte a tévét, a gyógytornásszal is beszélgetett, felállt a járókeretre támaszkodva, de lépni nem nagyon sikerült, viszont a gyógytornász ülve és fekve jól megtornáztatta, és azt mondta, hogy egy alkalom után nem mondhat még igazi szakvéleményt, de szinte biztos abban, hogy anyu újra fog járni!
Ma pedig szinte egész nap ébren volt, teljesen tiszta volt a tekintete, értelmesen és összefüggően beszélt, evett, megfogta a bögrét, már nem akart szívószállal inni, az ebédkor kivette a kezemből a kanalat, és már csak picit tette lejjebb, mint a szája elsőre, aztán pedig mindig odatalált, nevetett a folyamatos ugratásaimon. Most estefelé már elfáradt, és egy-két történet szereplőit felcserélte, de annyi baj legyen... Ma már többször magától felült az ágyban, aztán ki az ágy szélére, délután pedig odatettem neki a járókeretet, és magától, segítség nékül egyedül felállt!!! Igaz, egészen iksz lábakkal, remegő térdekkel, de miután mondtam neki, hogy ne tolja ki a fenekét, hanem húzza előre a csípőjét és a térdeit próbálja hátra feszíteni, akkor kiegyenesedett!!! Pár másodpercre, igaz, azután visszaült az ágyra. De ma szombat van!!! Amiről pedig előrébb írtam, az hét elején volt!!!
Mondtam is anyunak, hogy igyekezzen, mert még karácsony előtt vissza kell mennünk a kórházba egy-két ajtón bekopogni, és nem mondunk semmit, csak benyújtjuk az ajtón a kezünket oly módon, hogy a hüvelykujjunkat bedugjuk a a mutató és a nagyujjunk közé.
Erre megint nevetett...
Fantasztikus vagy és nagyon erős! Ezzel a szeretettel bármit le tudsz győzni. Mielőbbi felépülést kívánok édesanyádnak és még sok vidám napot!
VálaszTörlésÖrülök, hogy jobban van az Anyukád!Fantasztikus lánya van!Sok erőt és kitartást kívánok Nektek!
VálaszTörlésÖrülök, hogy a hazatérés, az otthoni környezet, a családi gondoskodás ilyen jót tett anyudnak. Remélem a Te lelked is megnyugodott, hogy jobban van, és újra kommunkál veletek. További gyors javulást kívánok.
VálaszTörlésSzia, Enikő!
VálaszTörlésJobbulást kívánok Anyukádnak, sokat gondolunk Rátok. Bízni kell az otthoni környezet jótékony hatásában. Hajrá! Nektek drukkolok!Kitartást!
Sok puszi, Gabi