Gödörben

Az utóbbi időben nem varrtam, nem csináltam semmi olyat, amihez fantázia, ötlet, kreativitás kellett volna. Nem kapcsolatam be a tévét hetek óta, és csak ha nagyon muszáj volt, akkor ültem le itthon a számítógép elé. Kezdődött egy nagy felfordulással a munkahelyemen, kissé most rendeződtek a sorok, de azt hiszem, ez most csak olyan átmeneti állapot, olyan "most-ezt-kell-elfogadni-mert-nem-lehet-máshogy". De szerintem lesz még változás. Aztán, amikor az ember azt hiszi, hogy ennél nagyobb káosz nem kell, akkor az anyukája, aki a gyengesége és a folyamatos szédülése miatt bevonult a kórházba egy állapotjavító, értágító tíz napos infúziókúrára, a kúra vége felé egyre rosszabbul lesz, majd nem tud lábra állni, aztán már se segítséggel, se járókerettel kimenni a vécére, aztán már azt sem tudja, hogy hol van, és hogy mi történik vele, mindenféle csövek lógnak beléje és belőle, csak motyog és szinte állandó valamiféle alvás és ébrenlét közötti állapotban van, enni nem eszik, és inni is csak azóta, hogy kissé erélyesebben elkezdtem tudakolni, hogy ugyan mondják már meg, mi is történt itt egy olyan beteggel, aki öreg ugyan, és mindenféle betegsége van, de azért megfőzött, rendben tartotta a lakást, olvasott és kézimunkázott, szomszédolt és trécselt a kisajtóban, pörölt a papával és kérte, hogy jelentsem be a fodrászomhoz, az az ember bemegy a kórházba saját lábán, ép elmével, és most egy ilyen állapotban lévő beteg, akiről azt mondja egy másik osztály orvosa, ahova levitték ellenőrzésre, hogy a néninek igazán az a baja, hogy ki van száradva! Egy kórházban! Az öregek egyébként is gyakran elfelejtenek inni, akkor el lehet képzelni egy olyan beteget, aki napról napra rosszabbul van valamitől, egyre gyengébb, már lábra sem tud állni, kissé zavarodott is, hogy most mi is történt vele, csak fekszik, már nem kap infúziót, mert a számára rendelt tíz napos adag megvolt, igaz, most éppen magatehetetlen, és nem dőlt el, hogy akkor most hazaadják vagy mi is lesz vele, aztán eltelik úgy egy-két nap, hogy közben igazán nem történik semmi, és senkinek nem jut eszébe, hogy a néninek, ott a fal melletti ágyon talán a kezébe kellene nyomni naponta egyszer-kétszer a poharat egy kis vízzel. A szíve is gyenge, ettől is és a fekvéstől is egyre gyengébb a keringése, aztán a vízhiány, és aztán a félrebeszélés.
Lassan két hete, hogy ez a súlyos állapot fellépett, és azóta ami időt csak tudtam, ott töltöttem a kórházban. Próbáltam etetni, itatni, próbáltam mesélni neki a faluról, az ismerősökről, igyekeztem beszélni hozzá, igyekeztem nyugtatni, hogy amiket mond, azok csak rossz álmok, téveszmék, senkivel nem történt semmi rossz, nem kell temetésre menni, vagy csak fogtam a kezét és néztem, ahogy fájdalmasan össze-összerándul, a rossz álmoktól, a mindenféle hasi görcsöktől, amit a renyhe bélműködés és ürítési gondok, majd a katéter okozott. Vagy az oldalán lévő kékesfekete csíkok, amiket akkor szerzett, mikor megindult egyik éjjel az ágyról és elesett, oldalával rá a járókeretre, talán a bordája is megrepedt, mert ha köhécselt, nagy fájdalom látszott az arcán, és szabad kezét, amiben éppen nem lógott az infúzió, odakapta a fájdalmas részhez. Próbáltam nyugtatni, hogy ha a rácsot szorítva felhúzta magát, és szinte öntudatlanul vécére akart menni mindenáron, és lázálomból ébredve, a rácsba kapaszkodva alig érthetően könyörgött, hogy segítsek rajta, és vigyem haza. És úgy éreztem, hogy megszakad a szívem, hogy nem tudok segíteni rajta. Esténként, ha tudtam, addig ültem az ágya mellett, amíg el nem aludt. Aztán ha hazajöttem, vagy csak bevonultam az egyik sarokba, elővettem a sudokut, és hogy ne kelljen tovább erre gondolnom, és addig néztem a számsorokat, míg kiütöttem magam, vagy  zokogtam és fél éjszakát könyörögtem a Nagy Rendezőhöz, hogy ne hagyja szenvedni. Pöröltem a kórházban a nővérekkel, az orvosokkal, újra és újra magyarázatot kértem a miértre, hogy lehet ez, miért nem végeznek több vizsgálatot, miért nem tornáztatják, miért nem itatják, miért nem akarják annyira tudni, hogy mi történt, mint én, miért, miért miért....? Hogy fog-e újra járni, hogy megerősödik-e, hogy tudunk-e újra beszélgetni, vagy valami visszafordíthatatlan történt? A folyamatos idegesítő jelenlétem, a sok-sok kérdésem, az értetlenségem, a látható elkeseredésem és kétségbeesésem, a számonkérésem okozta, vagy egyébként is így történt volna, de elindult egy folyamat. Anyut etették, itatták, már amennyit bele tudtak diktálni, folyadéknaplót vezettek róla, gyógytornász foglalkozott vele, naponta 2-3, de volt olyan nap, hogy 4 palack infúziót kapott, folyamatosan ellenőrizte a főorvos és az osztályvezető főorvos az állapotát, folyamatos kardiológiai ellenőrzést is kapott, elvitték egy másik városba mentővel CT-re is, így telt el két hét, folyamatos reménykedéssel és újbóli kiborulással, mert volt, hogy egyik nap néhány mondatot tudtam vele beszélni, de a legtöbbször vagy abban a félalvás állapotban volt, amiben vagy halkan jajgatott, vagy haza akart indulni, vagy pedig csak alig érthetően a zavart tévképzeteit motyogta.
Ma volt az első nap, hogy délelőtt 11-kor, amikor bementem, nyugodtan aludt, azt mondták a szobatársai, hogy nagyon elfárasztotta a gyógytornász, de olyan sima arccal és nyugodtan aludt, hogy nem keltettem föl. És amikor este bementünk, nyitva volt a szeme, kicsit mosolygott, keveset, de összefüggően beszélt, tisztában volt az állapotával és azzal, hogy hol van. A nővér segítségével bekanalazott egy gyümölcsjoghurtot, és megbeszéltük, hogy szívesen enne holnap egy kis kompótot és tejbegrízt!!!  Elsírtam magam, ott, örömömben. Remélem, nem kiabálom el a jó hírt, és már innen nem fog visszaesni, csak javulni és erősödni. Kell is neki, mert holnap valószínűleg átviszik a belgyógyászatra, egészen pontosan a kardiológiára, ugyanis a szívproblémái miatt fél éve vár egy pécsi szívműtétre - az ottani vizsgálattól függően szívkatéterezésre vagy ércserére. És ennek az időpontja e hét csütörtök, azaz 11-e! Máig kétséges volt, hogy vissza kell-e mondani ezt az előjegyzést, vagy le lehet vinni Pécsre. Én, ahogy az eddigi állapotát láttam, kizártnak tartottam, hogy elviszik. Azonban az orvosok azt mondják, ki fogja bírni. És még van három nap, addig még tovább erősítik és erősödik. Ma anyu is mondta, hogy tudja, hogy átviszik egy másik osztályra, és hogy erősödnie kell, mert megy csütörtökön Pécsre. És utána jobb lesz a szíve is. És utána már olyan erős lesz, hogy csuda. Ezeket mondta. Úgy legyen! Én pedig nem tudok mást tenni, mint hogy továbbra is, amikor tudok, megyek be hozzá, árgus szemekkel figyelem az ellátását, viszek neki tejbegrízt és kompótot és erősen gondolok arra, hogy már semmi rossz nem történhet. Ámen.