Már a szélén voltam

Bizony, bizony, lejjebb van az alja, mint ahogy gondoltam. Annak a bizonyos gödörnek! Pedig már a szélén voltam! És igen, a kórházban minden, minden megtörténhet (idézet Gabitól az egyik kommentből)!
Köszönöm mindenkinek a szurkolást, a ránk gondolást, a kedves szavakat a kommentekben és a levelekben is. Nem tudok mindenkinek válaszolni, így erőt vettem magamon és  most ide írok a történésekről.
Szóval már minden szépnek látszott, örültem a reménynek. Jött az újabb nap, irány Kalocsa, mentünk szokás szerint reggel dolgozni, aztán dél körül be a kórházba anyuhoz. Éppen tolták ki ágyastól a kórteremből és vitték le a kardiológiára. Szegénykém aludt, kifáraszthatta a gyógytornász, az ágyba a lábához pakolták az összes cuccát, táska, kabát, bot, törülköző, ő meg úgy feküdt ott, mintha ő is egy csomag lenne. Úgy is kezelték. Személytelenül. Mentem az ággyal együtt. Betolták egy kétágyas szobába, ahol azon morfondíroztak, melyik a kevesebb munka: kitolni a másik ágyat és ezt a helyére tenni, vagy a nénit átrakni a másik ágyba. Én próbáltam bátortalanul javasolni, hogy maradhatna az ágyában, ennek a szélén van rács, nem fog leesni róla, meg ezt szokta meg, de végül úgy döntöttek, átrakják. A cuccait letették az ágy mellé, egy arra járó nővérnek odavetették, hogy hoztak egy beteget fentről és kész. Semmi papír, semmi iránymutatás, hogy kicsoda-micsoda, miért alszik, mivel kezelték eddig, miért hozták át. Én csak néztem, és láttam, ez így nem lesz jó. Új környezet, új ágy, nincs rajta rács, nincs járókeret az ágy mellett, anyu csak alszik, és csak egy néni van rajta kívül a szobában, de az is megy hamarosan egy vizsgálatra. Mi lesz, ha felébred? Érdekes, csak bennem fogalmazódott meg ez a kérdés.
Odahívtam a nővért és elmondtam röviden a történetet, hogy miért fekszik itt, miért ilyen és hogy egyedül nem képes felkelni és össze van zavarodva, nem fogja tudni, hogy hol van és miért, ha felébred. Kértem, hogy éppen ezért nagyon figyeljenek rá. A nővér szemében láttam, hogy nem érti, mit is akarok, meg ugyan már, itt egy okos hozzátartozó, aki osztja az észt, és ő akarja megmondani a nővérnek, hogy mit is kell csinálni egy ilyen magatehetetlen, leépült beteggel. Szóval, nem voltam nagyon nyugodt, amikor visszamentem dolgozni. Ekkor délután fél egy volt. Háromkor visszamentem a kórházba, hogy megnézzem, felébredt-e anyu, és lássam, maradt-e az előző napi javuló állapot.
A szoba üres, a néni valahol kint, anyu pedig ágyastól hiányzik. Akkor már egy csomóban volt a gyomrom. Sarkon fordultam, majd feldöntöttem a nénit, aki épp akkor ért vissza a szobába. Közölte, hogy anyu épp a röntgenben van, ugyanis ő találta meg az ágy mellett, a fejéből dőlt a vér, leesett az ágyról és közben a fejét valamibe beverte, ami felszakította a jobb szeme fölött a kb. 4 -5 cm hosszan a bőrt, de többet nem tud.
A nővérpultnál éppen az a nővér volt, akinek én "átadtam" a "beteget", nyomatékosan kérve, hogy nagyon figyeljenek rá. Teljesen elszakadt a fonal, magamból kikelve ordítoztam vele - azt hiszem, mert nem pontosan emlékszem, kicsit kikattantam -, még arra emlékszem, hogy jópár beteg volt a folyosón és csak néztek, hogy mi ez a ribillió -, még valami olyat is kiabáltam, hogy ha anyunak eltört valamije, feljelentem ezt az egész trehány, lelkiismeretlen, lelketlen bandát (ez persze nem igaz mindenkire, mert vannak érző, gondos, lelkiismeretes ápolók is, igaz, a minőségi és ritka kisebbséget alkotják). Aztán majdnem eltévedtem, amíg a röntgent kerestem, zárva volt, csöngettem, aztán beengedtek. Látta a röntgenes, hogy milyen állapotban vagyok, leültetett a folyosón, de még nem tudott mondani semmit, mert akkor csinálták a felvételeket. Aztán egyszer kiszólt, hogy bemehetek. Sötét volt, kis lámpa égett, anyu feküdt az asztalon, letakarva állig, csukott szemmel... szörnyű volt, egy egész más helyszínt idézett... Nem tudtam a sírást abbahagyni, bár nyugtattak, úgy néz ki, nincs nagyobb baj. Kérdezgettem anyut, halkan válaszolt, tapogattam, kérdezgettem, fáj-e valahol, de csak ingatta a fejét. Aztán megint kiküldtek, mert még készítettek újabb felvételeket. Majd pár perc után kitolták anyut ágyastól és visszamentünk az osztályra. Ott áldogált a nővér, sértődötten meresztgette a szemeit és vonogatta a vállát, azt mondta az orvosnak, hogy a hozzátartozó nem kérte kifejezetten, hogy rakjon föl rácsot. Ja. Én vagyok a hibás. Lehet, nekem kellett volna átadnom a beteget, elmondanom az anamnézist, az eddigi kezelést, és hogy ezután mit javaslok, esetleg még beköthettem volna az infúziót, és megkérdezhettem volna az ügyeletes orvoskollégát, hogy egyetért-e az általam javasoltakkal. Ha ezt ezt stand-up comedy-ben hallom, röhögtem volna...
Míg anyu visszakerült a szobába, én az ügyeletes orvosnak soroltam el nem kevésbé indulatosan a kórházban tapasztaltakat, egészen a beérkezéstől, a hanyagságot, a lelkiismeretlenséget, a nemtörődömséget, a kiszáradást, az egész kálváriát. Közben megérkezett anyu kezelőorvosa a röntgeneredményekkel, szerencsére semmi nem tört el. Azaz mégis. A javulás. Anyut olyan sokk érte az újabb környezetváltással, az újabb ápolókkal, az eséssel, hogy újra visszaesett abba a féléber-fékóma állapotba, igazán nem akar enni, se inni, ritkán tudunk néhány szót váltani, de inkább csak motyog, jajgat és nyöszörög. Napi 2-3-4 infúzió folyik, nagyon lassan, ami azt jelenti, hogy napi 5-6 órán keresztül a keze le van kötve, mert mocorog, fáj már mindene a fekvéstől, nem marad nyugton, így rögzítik a kezét, hogy ne álljon le az infúzió. Ezáltal még nyugtalanabb, a katéter is nagyon irritálhatta, szóval nem elég, hogy már mindene kék és fekete, az esésektől, a forgatástól, az erősebb fogásoktól, még el sem helyezkedhet kényelmesen, mert le van kötözve. Nem tudom, én ép ésszel bírnám-e. Szerintem ez is tovább rontja az állapotát. Napok óta firtatom, hogy meddig kell még a katéter, eddig csak azt a választ kaptam, hogy még kell. Aztán tegnap úgy tettem fel a kérdést, hogy ugyan mondják már meg nekem, hogy azért szükséges-e a katéter, mert nem dolgozik valamelyik szerve, esetleg valami szűkület miatt, tehát szervi oka van, vagy egyszerűen csak a nővérek kényelméért, hogy ne kelljen egy sok infúziót kapó beteget állandóan pelenkázni? No, ma elértem, hogy délután kivették a katétert! Legalább már ettől nem szenved. Ígéretet kaptam hétfőn arra is, hogy itt majd "gatyába rázzák" anyut, célirányos kezelés, napi kétszer gyógytornász, gondos kezelés...
Ma, pénteken jelenthetem, hogy bár a fizikai erőnléte nem romlott, és már nem szenved a katétertől, ez minden, ami jót el tudok mondani. Sokkal több negatívumot: annyira sem tudok kommunikálni vele, mint előző héten, van egy jókora seb a szeme fölött egy csinos kötéssel, a szemét már ki tudja nyitni, de kedden úgy nézett ki, mintha Muhamad Ali bemosott volna egyet neki, dagadt, tarjagos lila paca mögött volt a szeme, most már "csak" egy leapadt lilásvöröses monokli. Az eséstől a combja végig lilásfekete, a csuklói véraláfutásosak a kötözéstől (és persze, hogy közben rángatja a kezét, amikor megpróbál fájdalommentesebb pozíciót felvenni), a szájpadlása tele van aftával, mert hétfő óta senkinek nem jutott eszébe, hogy szegény beteget csak etetjük, etetjük, de közben ki kellene tisztítani a fogsor alól az oda rakódott ételmaradékot, a szája vastag cserepesre száradva ma reggel... nem is sorolom tovább. Ja, és gyógytornász nemhogy kétszer, de egyszersem volt nála egész héten. Lebetegedett. Ez van. Karok szélesen széttárva, váll kicsit felhúzva, zavart mosoly... ennyi... Hogy közben a beteg lemarad arról a vonatról, amire még talán felszállhatna, istenem, öreg is, meg itt ez az öregkori demencia, mit számít már... No, ezt nem mondják így szavakkal, de sokkal beszédesebb az, amit nem tesznek meg érte...
Ma reggel vittem be neki friss zöldség és gyümölcsturmixot mézzel és pici tejjel. De még aludt. Megkértem az egyik (gondos és alapos) nővért, hogy etesse meg. Dél előtt újra mentem, örömmel mondta, hogy szinte az összeset megette anyu, kivették a fogsorát, lekezelték az aftákat, és ugye, mint már írtam, megszabadították a katétertől. Pici jó hír mára. Holnap, ha éppen nem folyik infúzió, elhatároztam, hogy megpróbálom először csak felültetni, aztán mondjuk felállítani, vagy esetleg kérek egy kerekesszéket, és kiviszem kicsit a folyosóra. Ha ki tudnám zökkenteni ebből a révült állapotból és még erősödne, akkor hazaviszem és megszervezem az otthoni ápolását.
Ja, és Pécsre persze ebben az állapotban nem vitték el. Amire hat hónapja vár. Ha majd kell egy új időpont, akkor az újabb hat hónapos várólista, bár ha az eddigieket kibírta, akkor már mindent ki fog bírni!
Azt mondta délután a kezelőorvosa, hogy látja, mennyire kimerült vagyok, és hogy megérti, hogy nehéz látni egy szerettünk öregkori leépülését. Igyekeztem nem indulatosan, de határozottan megmondani neki, hogy anyunál nem öregkori leépülésről van szó, hanem egy pár héttel ezelőtt keletkezett sokkról, esetleg egy nem megfelelő kezelés miatt fellépő agyi zavartságról, ami el fog múlni!!! Hinni kell benne!!!
Ma este újra visszamentem hozzá. Infúzió nem folyt, egyik csuklója viszont úgy odakötözve az ágyhoz, hogy már egészen lila volt a kézfeje. Elfelejtették kikötni... Persze, közben műszakváltás, a kötözők már elmentek haza, az utánuk jövők pedig nem tudnak semmiről... Számoltam. Tízig, húszig... aztán szépen megkértem, illedelmesen az éjszakás nővért, akit egyébként most láttam először, hogy csak a szükséges ideig rögzítsék a csuklóját, és kíméletesen... Azt mondta, hogy sajnos előfordul, hogy ezek a demenciás idősek kirángatják a tűt, vagy állandóan elforognak, és megáll az infúzió. Ezt nem kellett volna mondania, így ő sem tudott kitérni az elől, hogy meghallgassa a történetet, hogy amit maga előtt lát, az nem egy időskori demencia, hanem egy kórházi kezelés alatt, miatt, következtében bekövetkezett állapot, amit nem akarok elfogadni és igenis hiszek benne, hogy ha nem rontják tovább a helyzetet, akkor még visszafordítható. Hogy hitte-e, nem tudom, a szemében kis csodálkozást láttam és együttérzést.
Remélem, a jövő hét választóvonal lesz, végre ideér a gyógytornász, anyu kibillen ebből a félkómás állapotból, és haza tudom hozni. És az itthoni környezet, apu, a kutya, a szomszédok, a szerető gondoskodás visszahozzák ebbe a világba... Ámen.