Eltelt egy hónap

Picit ugyan engedett a fagy - ezzel kezdtem legutóbbi bejegyzésem úgy egy hónapja. Ez most is aktuális, minek is írtam volna azóta bármit is... :-))
Köszönöm az érdeklődést, jól vagyok, vagyunk, csak sajnos a kötelező munkáimból ki sem látszom. Így blogírásra, a kedvenc blogok olvasására, varrásra, gyapjúval való szöszmötölésre nemigen van idő. Nehezen indult az év a munkahelyen, a sportszerkesztőnk másik laphoz ment dolgozni, így míg újra fel nem épül a rendszer, hogy már szinte magától jönnek hétről hétre a hírek, fotók, addig sajnos nekem is sportszerkesztővé kellett válnom. Aztán ebből adódtak érdekes helyzetek. Például egy sedülő kézimeccs volt Kalocsán, amire elmentem fotózni, hogy majd utána az edzővel beszélek, ő pedig majd elmondja szakszerűen, hogy mi is történt a meccsen. Mert tőlem lehettek volna csapatonként akár tizenöten is a pályán, akkor se veszem észre, hogy ez szabálytalan... Szóval, küldte az edző emailen a szakszöveget, én pedig az újságba mellé tettem egy fotót, aztán megdicsértek, hogy milyen ügyes vagyok, mert az edző a nyitott védekezésről beszélt, én pedig egy olyan fotót tettem a cikkhez, amin pont ez volt. Hát ez a tipikus "vaktyúk is talál szemet..." eset. Született tehetség vagyok... Igaz, egy másik alkalommal, amikor egy focicsapat edzőjével beszéltem, bevallottam a hiányosságaim. Mondtam neki, hogy lelkesedésem határtalan, tudásom korlátozott, így nézze el, ha valami hülyeséget kérdezek, de lássa be, ő nem tudja, mi az a didó rendszerű tipométer, én pedig nem vagyok tisztában azzal, hogy mi az az alapszakasz, és mi a rájátszás, de nagyon kíváncsi vagyok rá, és segítsen nekem eligazodni ebben. Eddig még mindenki nagyon segítőkész volt. De ehhez sokszor hétvégén is menni kell fotózni és anyagot gyűjteni, és hétközben is nagyon-nagyon sok munka van. Így tellenek mostanában a napok.
Aztán anyu most kórházban van, szerencsére nincs különösebb baj, de gondolhatjátok, hogy mekkorára ugrott össze gyomrom, amikor a háziorvos modta, hogy csak be kell mennie, mert fulladt anyu, és nagyon szapora volt a pulzusa. Tudtuk, hogy a rossz keringés miatt felgyűlhetett a víz valahol, és a kétnaponkénti vízhajtó tabletta ezzel nem birkózott meg, a háziorvosunk pedig a vénás vízhajtó injekcióval... Ugyanis ő ilyet nem ad be, inkább menjen a beteg a kórházba. Anyuval beért a mentő szedán délután fél egykor, nemsokára én is ott voltam, megnéztem jól magamnak az orvost, aki kezelni fogja, és főleg a nővéreket. Az egyik az volt, aki októberben először lekötötte a kezét, úgyhogy mondtam anyunak, lehetőleg ne kérjen tőle semmit, és ne is szóljon hozzá, mert ez a nővér volt, akinek először leordítottam a fejét az ősszel...  Meg mertem volna esküdni, hogy a kórházi megfigyelés abból áll majd, hogy beteszik egy sarokba, aztán ha csak nem panaszkodik valamire, felé se néznek napokig. Ha nem hal meg a beteg, akkor hazamehet, ha rosszul van, akkor beavatkoznak, egyébként a kutyát nem érdekli, hogy minek is van ott bent - sajnos ezek a tapasztalataim. Aztán az is lehet, hogy nagyon emlékeztek anyura, meg rám, meg a cirkuszokra, meg a névre, mert nagyon Zs... nénizték, dicsérték, hogy milyen jól néz ki. Ami igaz is. Múlt héten elvittem fodrászhoz. Nem nagyon volt kedve, de bejelentettem kedvenc udvari figarómhoz, aki a földkerekség legügyesebb fodrásza - nekem legalábbis. Szóval, bevittem anyut hozzá, bármennyire is fanyalgott, és nincskedvemezett. A Mariann pedig vágott neki egy szuper kis rövid fiús frizurát. Szóval, tegnap, amikor bementem anyuhoz délután, ült az ágyban, fölpócolva a párna, orrán szemüveg, rajta kis csinos világoskék hálóing, és éppen egy regényt olvasott. Jó volt ránézni. Szerettem volna, ha benyit az a pszichiáter doktornő, aki azt mondta, amikor anyu pelenkásan, egy hátragombolt férfi pizsamakabátban, homlokán kötéssel összevissza morgott a kérdéseire, hogy ne is számítsunk javulásra, ettől már csak rosszabb lesz, mert ilyen az öregkori demencia, szóval szerettem volna látni az arcát, de talán inkább a gondolatait. Na de már nem is akarom emlegetni azt a rémtörténetet. Most anyut alaposan megvizsgálták (röntgen, ultrahang, amit már nem is szoktak pazarolni egy nekimármindegy nyolcvanévesre - sajnos a tapasztalat miatt vagyok ilyen morbid és kissé cinikus), injekcióban kap vízhajtót, már nem is fullad, talán hétfőn hozhatom is haza. Iszik, eszik rendesen, ha látta volna valaki, hogy tüntetett el ma ez a kicsi asszony egy hatalmas pizzaszeletet, hát csodálkozott volna.
Szóval összességében jól vagyunk, hiányzik a kézműves kikapcsolódás, de most jópár cikket írtam a szerkesztés mellett, és ez is jó volt. Hogy is mondják? Az ember találja meg az örömet és a jót mindig abban, amit éppen csinál. És akkor könnyebb lesz minden.