Egy jeles nap

Ma Anyák Napja volt. Ugyan ez is jeles nap, de én ennek kapcsán egy múlt heti jeles napról írok most.
Anyu múlt pénteken volt 80 éves. És sikerült úgy megszervezni, hogy számos meglepetés érte.
Pár hete utcabéli lánykori barátnéja töltötte szintén a nyolcvanat. Ott nagy a család, három gyerek, számtalan unoka, és állandó jövés-menés van a portájukon. Szóval, ők bográcsos főzőcskét szerveztek a mamának, kapott ajándékokat, összejött a család és még egy hatalmas virágkosarat is kapott az ünnepelt nyolcvan szál gerberából.
Láttam anyun, hogy örült a barátnéja örömének, és nem mondta ugyan, de nagyon szerette volna, ha ő is valami ilyesfajta ünneplésben részesül. Abból is gondoltam, hogy hetente többször elsorolta, hogy "milyen szép volt a Csöpike virága, és mennyien voltak", aztán kis idő múlva, hogy "nem kell ám kislányom nekem semmit se hoznotok". Hát, gondoltam, kicsit megviccelem.
Egész héten estig dolgoztunk, nagyon sok volt a munka, és igyekeztem, hogy esetleg a pénteket szabaddá tudjam tenni. Persze esténként mindig arról beszéltünk, hogy nem nagyon tudok a húsvétra se előkészülni, jó lesz, ha meg tudok főzni, és persze hallgattunk a születésnapról. Amikor már biztos volt, hogy pénteken nem megyek dolgozni, akkor foglaltattam egy helyet egy ismerős étteremben és elkezdtünk szervezni. Anyu akkor már láthatóan nyűgös volt, hogy legalább hozzak kis süteményt, ha átjönnek a szomszédok, meg tudja kínálni őket, és rá volt írna az arcára, hogy "mert velem a kutya se törődik".

Csütörtök estefelé a munka után szokás szerint megérkeztünk anyuékhoz. Apu kérte, hogy vegyek az ő nevében 8 szál gerberát, ezt vittük is, és mivel anyu már napok óta muskátliért esdekelt, hogy ültetne a ház elé, így kapott akkor este tőlünk három tő szép muskátlit, és meg is köszöntöttük a nagy nap előestéjén. És csak úgy mellékesen megjegyeztem, hogy holnap ne főzzön, mert elmegyünk ebédelni. Mivel nagyon kíváncsi volt, azt még elmondtam, hogy hova, de igyekeztem egy szimpla ebédnek feltüntetni.
Aztán eljött a péntek. Délelőtt vittem neki egy csokor gyöngyvirágot a kertemből, újabb köszöntés, hitette, hogy ezzel aztán már tényleg letudva a virág része az ünnepnek. Délután háromnegyed egyre aztán megérkeztünk az étterembe. Ahogy kértem, a hátsó részben volt megterítve az ünnepi asztal, virágcsokorral, gyertyával. Láttam, hogy anyu nagyon örült. Még a pincér is megköszöntötte érkezéskor, aztán, mint jeles ünnepen egy étteremben szokás: először likőr, majd finom leves - szép lassan, ráérősen -, még finomabb frissensültek, közben beszélgetés. Ekkor már Tamással mi is nézegettük az óránkat, érkezni kellett a következő meglepetésnek... és akkor a bejárat felől valami hegedűmuzsika hallatszott...
Anyu kérdezte is, hogy mi ez a zene - ő persze háttal ült -, én meg mondtam: biztos a rádióban új műsor van...
Amikor már csak néhány méterre volt a hegedűszó, akkor már anyu is hátranézett: kedves, drága barátom érkezett a hegedűjével, és húzta anyunak a barna kislányról, meg a legjobb édesanyáról és a piros rózsák beszélgetéséről... Úgy láttam, mintha valami sírás is történt volna a meghatottságtól... Aztán, mikor Zsiga frissebbet húzott, még föl is kértem táncolni. Nem volt ellenére, bár csalt, csak egy helyben mozgatta jobbra-balra magát, de a zsűri elfogadta azért csárdásnak a produkciót.
Amíg a prímás és a többiek pihentek, mintha csak a mosdóba mennék, indultam a következő 'lepetésért. A néhány háznyira lévő cukrászdában elkészült a gyönyörű ünnepi zsúrtorta, gyertyával, rózsadísszel. Beadtam hátul a söntésbe, és miután megint teljesen közömbös arccal leültem az asztalhoz, érkezett a pincér tortástól, közben meggyújtotta rajta a kis tűzijátékot. Anyu csak nézett, egyik ámulatból esett a másikba. Ettünk a finom tortából, nevetgéltünk, beszélgettünk, aztán lassan hazaindultunk... egy kis kitérővel. Még volt egy kis dolgom a virágosnál. Arra hivatkoztam, hogy tegnap nem fizettem kis a muskátlit, még rendezni kell a számlát, de egy perc az egész... és úgy álltam be az autóval, hogy megint háttal legyenek a bejáratnak. A Tamás dolga volt, hogy lefoglalja addig őket. Elrejtettem a 'valamit' a csomagtartóba és irány haza. Aztán hazaérve, amikor már úgy gondolták, hogy vége a napnak, akkor bevittük a nyolcvan szál rózsából készített virágkosarat...
Hát így telt el ez a jeles nap. Tele meglepetéssel, és anyu úgy érezte, az egész világ körülötte forog, mindenki őt ünnepli, és azóta is szinte minden nap elmondja: nagyon szép nap volt, nagyon boldog voltam...
Én is, hogy sikerült úgy megszervezni ezt a napot, hogy minden benne legyen, amit szeretett volna, amit elmesélhet a szomszédoknak, amire sokáig emlékezhet.
Mondtam is neki, hogy ne reménykedjen, minden évben nem szervezünk ilyet, legközelebb a kilencvenediken lesz ilyen felhajtás, úgyhogy addig várjon türelmesen...