Gyerekkorom kedvencei - bejegyzés Marlen biztatására

Marlen játékra hívott:
„Gyűjtsük össze gyermekkorunk kedves ételeit, sütijeit blogunkon! Bizonyára mindenkinek vannak kedvencei, melyekhez akár kedves történetek is fűződnek. Emellett persze akadnak olyan ételek is, amiket valamiért nagyon nem kedveltünk. A számot tekintve nincs szabály, mindenki annyi ételt sorol fel, amennyihez kedve van. Így jobban megismerhetjük egymás ízvilágát és egy kicsit nosztalgiázhatunk is.
Egy bloggernek 5 másikat kell meghívnia a játékra!”

Már reggel olvastam a felkérést, de az ember lányának végig kell gondolnia, hogy egy ilyen fontos kérdésre mit is válaszol. Meg aztán a gyerekkor is kissé régen volt...
1. Piros-zsíros kenyér: disznótorkor, amikor az esti vacsorához a jó munka végeztével összeült a család, nálunk hagyományosan töltött káposzta és nagy tepsi sült hurka-kolbász volt. (Megjegyzem: nagyon hiányzott ez már akkor, egész nap zsíros kaja, mindenki fáradt, és a vacsorára általában este 8 körül került sor.) Azt a zsírt hívtam én piros zsírnak, ami a hurka-kolbász után maradt a tepsiben. Anyu azt beleöntötte egy porcelánedénybe, és sokáig lehetett enni friss kenyérre vagy a sparhelt lapján sütött pirítósra kenve.


2. Füstölt kolbász a családi recept szerint. A mai napig e szerint készítjük a családban a kolbászt, igaz, már régen nincs disznótor, de azért a hentestől veszünk húst, és december végén-január elején elkészítjük az éves kolbászadagot. Gyerekkoromban még nádtetős háza volt a szüleimnek, a nádtető alatt a padláson volt egy vékony lécekből készített elkülönített kuszli, ahova a füstölés után került a húsáru, sonka, szalonna, kolbász. Hogy a macska ne férjen hozzá. És a mi kezünk ügyében se legyen. Mert hát több nap, mint kolbász - mondta mindig anyu. Mi azért a bátyámmal föl-föl látogattunk a padlásra, megnézni, hogy nem esett-e bajuk a kolbászoknak... és nem tudtuk, hogy anyu honnan tudja, hogy vágtunk egy-egy szeletet a szalámiból, míg egyszer kibökte, hogy amikor ő szel belőle, a végén a vágási felületet mindig megkarcolja a késsel. És amikor ment legközelebb, rövidebb is volt a kolbász, és a vonal sem volt rajta...


3. Héthuszas, zölddobozos különleges vagdalthús. Most biztos sokan megrökönyödnek. Bizony, én azt nagyon szerettem. Hét húsz volt egy kenyér, és annyi a vagdalthús is. Főleg tavasszal, friss kenyérrel, zöldpaprikával... de ha nem volt kenyér, se zöldpaprika, akkor is jó volt az, dobozból, bicskával... (hű, hogy miket elárul magáról az ember ennyi év után)

4. A szomszédban volt a Tarczaléknak kemencéje. Amikor kenyeret sütöttek - mi is vittünk át néha -, akkor a kimaradó kenyértésztából kis cipót formáltak, a közepébe egy darab vékonykolbász került. Megsült, megkaptuk, hmmmm... nagyon finom volt.

5. Tavasz végén, nyár elején, amikor már vágni lehetett az idei csirkékből, a rántott csirke, annak is az alsó combja, és a szárny, amit anyu úgy készített, hogy az egyikbe belefogatta a májat, a másikba a zúzát. A májas volt a kedvencem. Azért az idei csirkéből készült pörköltet sem utasítottam vissza, de a nokedlit azt nem szerettem. Amikor már volt csiga- és orsótészta, azzal igen, de a nokedli és én nem barátkoztunk össze, akármilyen apróra is készítette anyu, attól meg akartam fulladni...

6. Lágy krumplipüré kemény főtt tojással.
Lehet feltűnt már, hogy nincs édesség eddig a leírásban. Nem véletlen. Nem emlékszem, hogy gyerekkoromban bármilyen édességet szerettem volna. A december eleji csokimikulások megérték a húsvétot, azt is beletettem az elkészített fészekbe, ha csak a bátyám addig nem ette meg őket, mert tőlem aztán évszámra ott lehettek. Három fő dolog, amin kb. 18 éves koromig elvoltam: a krumpli, a tojás és a hús. Minden formában és minden mennyiségben. Gyakorlatilag ha nagyon kisarkítom a dolgokat, én szinte semmi mást nem ettem meg felnőtt koromig, mint ezt a három dolgot. Volt, hogy hetekig elvoltam rántottán, főtt tojáson, krumplin. Gyümölcsöt alig, zöldséget nem ettem és levest is csak heti egy-kétszer, és pár kanállal, de abból is gondosan kihalásztam minden nem oda való darabos dolgot: répát, zöldséget, miegymást. Eleinte nagy veszekedések voltak, egyszer apu belémerőltette a borsólevest (nem sokáig volt belül), aztán egy idő után belefáradtak, és hagyták, egyek az ebédből azt, amit szeretek.
Ha most olvassa ezt egy táplálkozási tanácsadó szakember, és a szívéhez kap a hús és a tojás miatt, rögtön megnyugtatom: az évtizedekig fogyasztott (szerintem többezer) tojás ellenére a koleszterinszintem és a vérzsírszintem a minimumon van, legalábbis ott volt még néhány éve, ugyanis a háziorvosommal is vagy öt éve találkoztam utoljára...

Visszatérve még a gyerekkorra és a kedvencekre.
A cseresznye. Nagyon, nagyon. Nekünk nem volt, de a szomszéd Nelli (aki egy évvel volt idősebb, mint én) nagymamájának a kertjében volt egy nagy cseresznyefa. Korai cseresznye volt, és alig vártam, hogy a Nelli hívjon, hogy menjünk az Ács mama kertjébe...

És még valami. Kint játszottunk esténként az utcán. Tollasoztunk, bújócskáztunk az utcabeliekkel, labdáztunk, vagy csak ültünk az árokparton és beszélgettünk. És ott az árokparton volt egy növény, a papsajt. Kis kerek tartókban érlelte a magját, ami - kibontva a kis zöld tokból - még nem éretten fehér volt, roppanós, kicsit a barackmagra emlékeztetett. Ezt szedtük és ettük, persze, ha anyu nem látta, mert ha igen, akkor volt haddelhadd: "hogy a rendes étel nem kell, hanem az útszélről fölszedett gyom, amit lep...-nak a kutyák, macskák..."
Lehet, volt igazság benne, de én akkor is nagyon szerettem.
Hát, ma ennyi jutott eszembe a gyerekkori ételekről, kedvencekről.
Ha elfogadják, én továbbadnám: Limarának, Diának, Kiserinek, Nellinek és Colette-nek.