Főztem. Az egyikféle már forrásnak indult az edényben, a másikhoz épp a
hagymát szeltem. Még a szemüvegen keresztül is csípte a szemem, az
illata beletekergett az orromba is. Amint szipogva fölfelé néztem, hogy
könnybe lábadt szemem kikerüljön a konyhapult fölött terjengő
hagymaillatból, észrevettem a lámpa és a mennyezet közötti
pókhálószálat… s ahogy összehunyorítottam, megláttam a következőt, aztán
a port a szekrény tetején, a morzsolt levendulát rejtő dobozon…, s
körülnézve bizony láttam, a függöny is elbírna egy mosást… s el is
feledkeztem a hagymaszeletelésről.
Eszembe jutott a kiskonyha ott
abban a régi házban, a fehérre festett öreg konyhabútor, a minden évben
kimeszelt falak, a havonta áthúzott székpárnák és kicserélt függöny, a
mindig tisztára suvickolt sparhelt, aminek a platniját apám begyújtás
előtt valami vizes grafitpor-szerűségbe mártott ronggyal simított át, s a
finom illatok…
A kiskonyha, ahol estefelé beugorva mindig várt
néhány délről maradt finom falat. Főleg ilyentájt már, hamarsötétedő
őszi estéken mikor odaértem, mindig először megálltam az ablak előtt, a
két alak ott ült a konyhaasztalnál. Anyu kezében a szomszédasszonytól
kölcsönkért könyv, olvas, apu a rejtvénye fölé hajol, körülötte füzetek,
amibe évek óta feljegyzi a megfejtésekben szereplő városokat, hegyeket,
folyókat, sose hallott szavakat… mindketten a maguk dolgával vannak
elfoglalva, szó nélkül ülnek, csak a rádió szól folyamatosan. Sokszor
ott álltam hosszú percekig, a kép nem változott, azt hiszem, sokszor
órákig sem… Nemcsak a konyha melege tartotta őket estig a konyhában,
várták, hogy érkezem.
Szerbusz – mondta apám, s mindig felderült a
tekintete, s olyan gyengédre változott, ha meglátott. Na, hazajöhettél? –
mondta anyám, de ez is inkább nem kérdés, csak olyan köszönésféle volt.
Félretették az olvasnivalót, rámszegeződtek a tekintetek, az otthon ülő
emberek kíváncsiságával várták, meséljem el, merre jártam, kikkel
találkoztam, mi történt aznap… Apu egy-két perc elteltével elővette a
gázsütőbe rejtett tojásrántotta maradékot – mindig úgy sütötte reggel,
hogy maradjon nekem, tudta, nagyon szeretem… Igaz, néha a szalonna több
volt benne már, mint a tojás – amikor mondtam neki, zsíros, mosolygott, s
mondta: hát ez most így sikerült. Láttam rajta, míg ettem, hogy egész
nap várta ezt a pillanatot. Anyám néha feddőn mondta, jó hogy bejött az
ajtón, még meg se melegedett, ááá, nem bírsz várni, hogy tudjátok ezt
megenni? – de azért ő is mosolygott, és egy picit talán irigy volt apu
örömére, vagy a cinkosságunkra…, ami az utolsó években még inkább
összekötött bennünket.
Aztán eljött az idő, amikor a kiskonyhában
már csak egy alak várt, ült az asztalnál és olvasott. Sokszor, mikor az
egész napos rohangálás után beestem hozzá, láttam, hogy mi mindent
kellene csinálni… a régebben makulátlan tisztaságú gázon a déli
ételfőzés nyomai, morzsa a szőnyegen, pókháló a gerendán. Hát nem látja?
– kérdeztem, s mikor mutattam neki, azt mondta, szedd le, ha te látod,
nekem már rosszak a szemeim…
A kimondott kritika aztán nekem fájt
jobban, ő már elfogadta, hogy az egykori pedáns, az otthont mintaszerűen
rendben tartó, főző-mosó-takarító, gyermeket nevelő, sürgő-forgó
mintaháziasszonyból bizonytalan járású, rosszul látó, fájó ízületű
öregasszony lett, aki mások segítségére szorul. Nekem fájt jobban, hogy
láttam az akkor és most különbségét, de különösen az az érzés, hogy nem
tudok annyi időt és gondoskodást adni neki nap mint nap, amennyit
éreztem, hogy kellene.
Ahogy belegondolok, ő akkor már nyolcvan
fölött járt, harminccal több volt, mint én most. És megkritizáltam a
pókhálót, de ez talán inkább a múló, romboló idővel való pörölés volt.
S most, amikor itt állok a saját konyhámban, szemüveg rajtam és fölfelé
sandítok, az a csillogó szál, ami a mennyezettől a lámpa széléig
húzódva a felszálló meleg levegőben meg-meglibben, egyszerre eszembe
juttatta azt a régi mondatot: hát nem látja? S feltolultak a régi
emlékek, a gyerekkor, amikor még ők gondoskodtak rólam, aztán a felnőtt
korom, amikor valahogy olyan természetes volt, hogy már egyenrangúnak
tekintenek, sőt tőlem kérnek tanácsot, aztán amikor orvoshoz vittem őket
különféle bajaikkal… de valahogy bennem még akkor sem merült fel, hogy
valamikor nélkülük fogom élni az életem.
Aztán négy éve tavasszal
apu, a következő év őszén anyu lépett ki ebből a fizikai létből,
mondhatnám, itthagytak, de ez nem lenne igaz. Nem járok a temetőbe,
hiszen ők itt vannak, velem vannak mindig a tárgyakban, a gondolatokban,
a szívemben, ha előveszem anyu kötőtűit, ha úgy pucolom a zöldséget,
hogy kis kúpot képzek a zöldjénél, mert akkor jobb íze lesz, ha vizet
löttyintek a lábos aljára, mielőtt a tejberizst odateszem főni, ha
felveszem a kertbe apu kockás ingét, amiben mindig itt segített nekem,
ha függőlegesbe igazítom a becsavart csavar fején a nútot, ha
felszerelek egy polcot, vagy megigazítom a villanykapcsolót – ott vannak
bennem, a tőlük tanultakban, a gesztusaimban… s még a pókháló szálban
is, itt velem, 2019 Mindenszentek napján.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése