Főztem. Az egyikféle már forrásnak indult az edényben, a másikhoz épp a
hagymát szeltem. Még a szemüvegen keresztül is csípte a szemem, az
illata beletekergett az orromba is. Amint szipogva fölfelé néztem, hogy
könnybe lábadt szemem kikerüljön a konyhapult fölött terjengő
hagymaillatból, észrevettem a lámpa és a mennyezet közötti
pókhálószálat… s ahogy összehunyorítottam, megláttam a következőt, aztán
a port a szekrény tetején, a morzsolt levendulát rejtő dobozon…, s
körülnézve bizony láttam, a függöny is elbírna egy mosást… s el is
feledkeztem a hagymaszeletelésről.
Eszembe jutott a kiskonyha ott
abban a régi házban, a fehérre festett öreg konyhabútor, a minden évben
kimeszelt falak, a havonta áthúzott székpárnák és kicserélt függöny, a
mindig tisztára suvickolt sparhelt, aminek a platniját apám begyújtás
előtt valami vizes grafitpor-szerűségbe mártott ronggyal simított át, s a
finom illatok…
A kiskonyha, ahol estefelé beugorva mindig várt
néhány délről maradt finom falat. Főleg ilyentájt már, hamarsötétedő
őszi estéken mikor odaértem, mindig először megálltam az ablak előtt, a
két alak ott ült a konyhaasztalnál. Anyu kezében a szomszédasszonytól
kölcsönkért könyv, olvas, apu a rejtvénye fölé hajol, körülötte füzetek,
amibe évek óta feljegyzi a megfejtésekben szereplő városokat, hegyeket,
folyókat, sose hallott szavakat… mindketten a maguk dolgával vannak
elfoglalva, szó nélkül ülnek, csak a rádió szól folyamatosan. Sokszor
ott álltam hosszú percekig, a kép nem változott, azt hiszem, sokszor
órákig sem… Nemcsak a konyha melege tartotta őket estig a konyhában,
várták, hogy érkezem.
Szerbusz – mondta apám, s mindig felderült a
tekintete, s olyan gyengédre változott, ha meglátott. Na, hazajöhettél? –
mondta anyám, de ez is inkább nem kérdés, csak olyan köszönésféle volt.
Félretették az olvasnivalót, rámszegeződtek a tekintetek, az otthon ülő
emberek kíváncsiságával várták, meséljem el, merre jártam, kikkel
találkoztam, mi történt aznap… Apu egy-két perc elteltével elővette a
gázsütőbe rejtett tojásrántotta maradékot – mindig úgy sütötte reggel,
hogy maradjon nekem, tudta, nagyon szeretem… Igaz, néha a szalonna több
volt benne már, mint a tojás – amikor mondtam neki, zsíros, mosolygott, s
mondta: hát ez most így sikerült. Láttam rajta, míg ettem, hogy egész
nap várta ezt a pillanatot. Anyám néha feddőn mondta, jó hogy bejött az
ajtón, még meg se melegedett, ááá, nem bírsz várni, hogy tudjátok ezt
megenni? – de azért ő is mosolygott, és egy picit talán irigy volt apu
örömére, vagy a cinkosságunkra…, ami az utolsó években még inkább
összekötött bennünket.
Aztán eljött az idő, amikor a kiskonyhában
már csak egy alak várt, ült az asztalnál és olvasott. Sokszor, mikor az
egész napos rohangálás után beestem hozzá, láttam, hogy mi mindent
kellene csinálni… a régebben makulátlan tisztaságú gázon a déli
ételfőzés nyomai, morzsa a szőnyegen, pókháló a gerendán. Hát nem látja?
– kérdeztem, s mikor mutattam neki, azt mondta, szedd le, ha te látod,
nekem már rosszak a szemeim…
A kimondott kritika aztán nekem fájt
jobban, ő már elfogadta, hogy az egykori pedáns, az otthont mintaszerűen
rendben tartó, főző-mosó-takarító, gyermeket nevelő, sürgő-forgó
mintaháziasszonyból bizonytalan járású, rosszul látó, fájó ízületű
öregasszony lett, aki mások segítségére szorul. Nekem fájt jobban, hogy
láttam az akkor és most különbségét, de különösen az az érzés, hogy nem
tudok annyi időt és gondoskodást adni neki nap mint nap, amennyit
éreztem, hogy kellene.
Ahogy belegondolok, ő akkor már nyolcvan
fölött járt, harminccal több volt, mint én most. És megkritizáltam a
pókhálót, de ez talán inkább a múló, romboló idővel való pörölés volt.
S most, amikor itt állok a saját konyhámban, szemüveg rajtam és fölfelé
sandítok, az a csillogó szál, ami a mennyezettől a lámpa széléig
húzódva a felszálló meleg levegőben meg-meglibben, egyszerre eszembe
juttatta azt a régi mondatot: hát nem látja? S feltolultak a régi
emlékek, a gyerekkor, amikor még ők gondoskodtak rólam, aztán a felnőtt
korom, amikor valahogy olyan természetes volt, hogy már egyenrangúnak
tekintenek, sőt tőlem kérnek tanácsot, aztán amikor orvoshoz vittem őket
különféle bajaikkal… de valahogy bennem még akkor sem merült fel, hogy
valamikor nélkülük fogom élni az életem.
Aztán négy éve tavasszal
apu, a következő év őszén anyu lépett ki ebből a fizikai létből,
mondhatnám, itthagytak, de ez nem lenne igaz. Nem járok a temetőbe,
hiszen ők itt vannak, velem vannak mindig a tárgyakban, a gondolatokban,
a szívemben, ha előveszem anyu kötőtűit, ha úgy pucolom a zöldséget,
hogy kis kúpot képzek a zöldjénél, mert akkor jobb íze lesz, ha vizet
löttyintek a lábos aljára, mielőtt a tejberizst odateszem főni, ha
felveszem a kertbe apu kockás ingét, amiben mindig itt segített nekem,
ha függőlegesbe igazítom a becsavart csavar fején a nútot, ha
felszerelek egy polcot, vagy megigazítom a villanykapcsolót – ott vannak
bennem, a tőlük tanultakban, a gesztusaimban… s még a pókháló szálban
is, itt velem, 2019 Mindenszentek napján.
szöszmötölő
2019. november 1., péntek
2016. június 8., szerda
Két technika ötvözése
Mandalákat már mutattam. Akvarellt is. Na most ez a kettő együtt.
A barátaimnak lesz Verőcén egy kiállítása. Mondták, vinnének kiállítani az én mandaláimból is. Ahogy ízlelgettem ezt a felkérést, megálmodtam, hogy a fehér papíron fekete tusrajzot igazán feldobná egy szép paszpartu, méghozzá akvarell. Így hát hozzáfogtam megfesteni az illő paszpartukat.
Nekem tetszik a végeredmény, és ez a legfontosabb.
Három mandala utazik kiállításra, ebből ma kettő bekereteződött.
A barátaimnak lesz Verőcén egy kiállítása. Mondták, vinnének kiállítani az én mandaláimból is. Ahogy ízlelgettem ezt a felkérést, megálmodtam, hogy a fehér papíron fekete tusrajzot igazán feldobná egy szép paszpartu, méghozzá akvarell. Így hát hozzáfogtam megfesteni az illő paszpartukat.
Nekem tetszik a végeredmény, és ez a legfontosabb.
Három mandala utazik kiállításra, ebből ma kettő bekereteződött.
2016. március 15., kedd
Életem első akvarellje
Mindenkinek az életében van első. Valamiből. Amire aztán életünk végéig emlékszünk, hogy igen, ez volt az első. Nem csak tűsarkú cipőből, nemcsak az első pohár borból, nemcsak az első szerelemből és még sorolhatnám a fontos dolgokat :) , hanem valamiből, amit addig nem csinált.
Hát ilyen nekem most ez a kép.
Egy számomra igen kedves és nagyszerű mestertől kapott (elmagyarázott és bemutatott) pár fogás alapján tegnap este megfestettem életem első akvarelljét.
Lehet, hibája van bőven, számomra mégis kedves és sokáig emlékezni fogok rá, mert ez volt az első és mint ilyen, soha nem léphet sokkal szebb és sokkal jobb a helyére.
Hiszen ez volt az első...
... de remélem, még sok követi.
Hát ilyen nekem most ez a kép.
Egy számomra igen kedves és nagyszerű mestertől kapott (elmagyarázott és bemutatott) pár fogás alapján tegnap este megfestettem életem első akvarelljét.
Lehet, hibája van bőven, számomra mégis kedves és sokáig emlékezni fogok rá, mert ez volt az első és mint ilyen, soha nem léphet sokkal szebb és sokkal jobb a helyére.
Hiszen ez volt az első...
... de remélem, még sok követi.
2016. március 9., szerda
Egy ismeretlen ismerősnek
Már nem is tudom, honnan indult a beszélgetés ezzel a kedves ismerőssel, de biztos nem véletlen, hogy egyszercsak a beszélgetés fonala a mandalák felé kunkorodott :)
És ha már szóba került, kérdezte, nem rajzolnék-e neki is egy ilyet. Többen kértek már, és ez a kérés után úgy történik, hogy meg kell várni, amíg a személy és a kérés kinyit a lelkemben egy ablakot.
Van, hogy a kérés pillanatában, van, hogy kicsit várni kell egy érzésre, egy inspirációra, egy képre, amire az agyam mandalát asszociál, vagy egy álomra.
Így született meg a következő alkotás is tegnap este-éjszaka.
És ha már szóba került, kérdezte, nem rajzolnék-e neki is egy ilyet. Többen kértek már, és ez a kérés után úgy történik, hogy meg kell várni, amíg a személy és a kérés kinyit a lelkemben egy ablakot.
Van, hogy a kérés pillanatában, van, hogy kicsit várni kell egy érzésre, egy inspirációra, egy képre, amire az agyam mandalát asszociál, vagy egy álomra.
Így született meg a következő alkotás is tegnap este-éjszaka.
2016. január 20., szerda
Még mindig...
A múltkori mandalák tervezése alatt biztos annyira foglalkoztatott a dolog, hogy az agyam nem tudott kikapcsolni, így egyik éjszaka megálmodtam egy mintát. Most volt annyi időm, hogy ez tényleg papírtestet öltsön. Hát ilyen lett.
2016. január 15., péntek
Egy újabb mandala
2016. január 10., vasárnap
Mandalák - ezúttal papírra
Egy számomra igen kedves ember kért meg, hogy tervezzek és fessek neki mandalát, de ne kavicsra, hanem ezúttal papírra.
Jellegében teljesen különbözők készültek, abban egyformák, hogy nagy-nagy örömmel terveztem és festettem meg mindkét mintát. És már a következőnek is a terve a fejemben van...
Jellegében teljesen különbözők készültek, abban egyformák, hogy nagy-nagy örömmel terveztem és festettem meg mindkét mintát. És már a következőnek is a terve a fejemben van...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)